MÁRMINÁLUNK BABÁM...

„Ha már őrlődik az ember, történjen ez legalább valóságos malomkövek között, csak nem a semmiségektől. Mert minden jobb, mint az elkopás, még a szenvedés is. És szerencsétlenek azok, akik szenvedni már nem tudnak, csak bosszankodni – akiket nem némít el soha a részvét vagy a harag – nincsenek elragadtatva vagy fölháborodva – nem hajolnak ki a vonatok ablakán, hogy az utolsó percig és utána is sokáig integessenek – ők már csak üdvözölni tudják ismerőseiket, de megszorítani már nem képesek egy másik ember kezét – mert elkoptatták őket a semmiségek.”

(Ancsel Éva: Töredékek az emberi teljességről, 1976)

… az jött a szokásba, hogy a fürdővízzel együtt kiöntjük az elmúlt huszonöt évet is.  Nem kevesen a lavórt is utána dobják, keserűen, indulattal. A horpadás ott marad a szerencsétlen edényen, a pléh rezgése egy ideig még kőröz bennünk, aztán csend. Az indiai hangtál magyar változata.

 A következőkben, ahogy ez már rituális szokásommá vált, elindulok a lavórért. Újra és újra, kényszeresen lehajolok ennek az ominózus huszonöt évnek a darabkáiért, amit megtalálok, azt összeszedegetem. Jó lehet még valamire. Zárójel: anyai nagyapám örök újító, iparos ember volt, kis ezermester műhelyét, amely 6 családnak adott kenyeret, születésemkor államosították. Ő mindenért lehajolt, minden apró csavart, alátétet, kicsorbult szerszámot elrakott, „jó lesz még valamire”, dünnyögte. Én is örököltem tőle néhány fémdobozt, különleges kéziszerszámokat, logarlécet, de legfőképp egy mentalitást: amit megismersz, az jó lesz, jó lehet még valamire. Zárójel bezárva, vissza a lavórkereséséhez.

Pupu  népszerű és sok izgalmas gondolatot felvető blogjában olvastam egy írást (Egy deka demokrácia), van vele bőven vitám, de „valamire még jó lesz” típusú mondatokkal fejezi be gondolatait:

„Magyarországnak csak egyötöde Budapest, a négyötöd a falvakban nyomorog, vagy a kisvárosokban él a helytartók uralma alatt. A vidékiek pedig gyakorlatias  emberek, tudják, hogy hogyan kell a nyulat tarkón csapni, nem sokat tökölődnek, nem folytatnak végeláthatatlan ideológiai vitákat, ha az életükről van szó.

Ezt nem kihasználni - maga az amatörizmus.

Hol van a vidéki Magyarország?

Vagy azt ajándékba oda kell lökni a Jobbiknak?

El lehetne ezen is gondolkodni talán...”

Megpróbálok elgondolkodni. Természetesen világos a jó szándék (lásd még: „A pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve.”), de alighanem ezek a - sok szempontból érthető – leegyszerűsítések akadályozzák a tisztánlátást. Most nem sokat rugóznék azon, hogy Budapesten hányan nyomorognak és itt miféle helytartók ülnek tort, és arra se térnék ki, hogy Pestszentlőrinc vagy Bácsalmás a „vidékibb” település. Azon az állításon azonban már nehezebben lépek át, hogy „A vidékiek pedig gyakorlatias  emberek, tudják, hogy hogyan kell a nyulat tarkón csapni, nem sokat tökölődnek, nem folytatnak végeláthatatlan ideológiai vitákat, ha az életükről van szó.” Szerintem itt van a kutya elásva! Nevezetesen, hogy olyan sztereotípiákat használ a szerző (és használnak sokan) a „vidéki ember” jellemzésére – akár Orbán ellenzékeként -, ami nagyon is ismerős például az orbáni nemzetkarakterológiából.  („Mi, magyarok azt tartjuk magunkról, hogy okos és tehetséges nép vagyunk. … Érdekes módon a bennünket oly gyakran kancsalul látó külföldiek e tekintetben hasonlóképpen vélekednek rólunk.” Vagy: „ A magyar embernek génjeiben ott van a föld szeretete és tisztelete.” Vagy:„Ameddig én ezen a helyen állok, Magyarországon senkit nem érhet támadás a hite vagy származása miatt. Mi magyarok, megvédjük zsidó honfitársainkat.” Hát ez a befogadó, européer megfogalmazás hogy tetszik? "…jó, ha az ablak ki van nyitva, de a szúnyoghálót is fel kell tenni.”Nem gyönyörű? Cuppan, mint a nemzeti hűtőmágnes. Csak a rend kedvéért: a leegyszerűsítés és nem a tartalom hasonlatosságára utaltam.

Az a helyzet, hogy a vidéken (nem Budapest belső kerületeiben) élő emberek vagy gyakorlatias emberek, vagy nem, és többségük nem csapja tarkón a nyulat. Vagy sokat tökölődnek, vagy nem, vagy az interneten jutnak információhoz vagy a kormánymédiából (ez a vélhető és adatokkal is alátámasztható többség) - és még számos helyről. És az sem áll meg, hogy nem folytatnak végeláthatatlan ideológiai vitákat, csak bele kell hallgatni egy kocsmai veszekedésbe, egy orvosi váróteremben, kisgép-szervizben lefolytatott párbeszédbe, a játszóházi kismamák mondandójába, vagy a sarki kisboltokban zajló vehemens dialógusokba! Alighanem kevésbé szofisztikált a diskurzus, kevesebb Giddenst vagy Hayeket idéznek, de még ebben a keserűen bezáródó világban is elvek mentén szeretnének élni! És ha van fülünk, hallhatjuk, hogy nem okvetlenül a készen kiszerelt, gyorsfagyasztott orbáni zacskós leves fogyasztanák el nap, mint nap. Értem, persze, hogy éltem, hogy ez a leegyszerűsítés a türelmetlenség megnyilvánulása, a „ne tököljünk, hanem csináljunk már valamit”attitűdjének megjelenése. Érteni vélem, hogy egy blog-bejegyzés – akárcsak, mint ez az írás – a természeténél fogva tartalmaz paneleket, de a baj mégiscsak az szerintem, hogy az ilyen odacsapott mondatokból két dolog biztosan kimarad: az ismeret és az önreflexió. Ismeret a másik Magyarországról, amelyik nem csak gumicsizmát húz és bajszot pödör, és nem csak a diófa asztalra lecsapott pálinkás pohár mellet mondja meg az igazat. Aggasztó az ismerethiány Magyarországról. Arról az országról,  amelyikben  már nem dagasztanak hetente kenyeret az asszonyok, és nem dúdolják kemencének dőlve egy zsidó családból való szerző örökbecsű dalát, hogyaszongya „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország…”  Nem egyszerűen – mondjuk így – egy pontosabb és használhatóbb országismeret hiányzik – ebben egyetértünk Steve Pupuval -, persze ez is, hanem például a mai kulturális minták jellemzőinek az ismerete, az új hétköznapi- és ünnepi szokások ismerete, vagy például a reggeli hideg bölcsődétől a demens nagyapa esti megetetéséig húzódó napi tevékenységciklusok ismerete.  Hiányzik, de mennyire hiányzik az életvitelhez megkerülhetetlen hivatali útvesztők ismerete, a hétkrajcáros torokszorító számolgatások ismerete, a propaganda TV előtt átlagosan eltöltött 4-5 óra hatásának az ismerete, a „sok százezer családot mentettünk meg” hazugságának a ténybeli ismerete, a feszültségek házi használatú narkotikumokkal történő oldásának és ennek következményének az ismerete. A sor hosszan folytatható lenne, de fontosnak tartom és ideírom: hiányzik az egyén és a kisebb közösségek perspektívájának, jövőképének az ismerete – érjen a látótér a kertkapuig, vagy hordozzon akár európai léptéket.

Azt mondom kevés leírni dacosan, amit az általam kiszemelt (merthogy olvasom) a DEKÁ-t lesajnáló szerző leír: „Nem is lesz itt változás addig, míg meg nem jelenik egy erő, amely nem merül el az ideológiai mocsárban, hanem a maga szűk prakticizmusát kínálja a népnek. Megmondja például. hogyha hatalomra kerül, mit akar kezdeni a családi pótlékkal, az adókedvezményekkel, a vasárnapi nyitva tartással, a segélyekkel, a közmunkával, a középiskolai oktatással, a nyelvtanulással, az egyetemekkel - a korrupció elleni harccal és a bűnözők felelősségre vonásával - és így tovább.” Hurrá! Igaz. És? És? És majd, amikor már „az erő velünk van”, akkor ez mire alapozza a döntéseit, hogyan szervezi meg a társadalmat, mit kezd majd és hogyan bánik a vesztesekkel? Sokan kanyarítják mostanában a szavakat: „Új rendszerváltás kell!” Rendben. De nem kéne egy kicsit higgadtabban átgondolni, hogy a liberális parlamenti demokráciában mit rontottunk el? Nem kéne, már csak közös munkánk, életünk és önbecsülésünk miatt is kincsként vigyázni arra, ami egyszer már sikeresen létrejött például az intézményrendszerben, a szabad sajtóban, és ugyan zárványokként, de mégis: az emberi méltóság tiszteletében. Miért nem érthető, vagy miért vagyunk ügyetlenek elmagyarázni és elfogadtatni, hogy nem egy árvíz, nem egy tömegszerencsétlenség az igazi katasztrófa – bár szörnyű és szolidaritást igénylő mindkettő -, hanem az életünk minden területére benyomuló otromba és ideologikus erőszak, a pökhendi ostobaság, a kiváltságosok szervezett zsákmányszerzésének törvényesítése. A szabadság jövőjének és a jövő szabadságának az ellopása.

Hát erre, pontosabban erre is jött létre például a DEKA. Azt, hogy a szakértelmiség nélküli, puszta erőből kormányzó, az alagút végét világosan látó, és dakota vagy székely vicceit kétharmados szavazógépén átfuttató akarnokság hova vezet, ma már nem kérdés. Az elveszített, elhanyagolt szakértelmiségi tudást pótolni kell, kijelölni és megtámogatni vele a változtatás irányát, szándékát. Újra kell tanulni a civil dialógust. Hogy ne csak ordítozzunk egymással, és hogy a „jelzők” ne pótolhassák az „állítmányokat”. Valamint, hogy egy orbitális, de nem megkerülhető közhelyet is idebiggyesszek: ez igencsak munka és időigényes. És persze tudom, hogy vészesen fogy az az idő, - már csak biológiai okoknál fogva is -, ami rendelkezésünkre áll, de mégiscsak létrejöhet az a „szellemi gömböc”, amely legalább a változások intézményesüléséig – a jelenlegi instabil helyzetéből – a stabil, (néhány fontos alapkérdésben és mechanizmusban való megállapodás) állapotába kerül. Ha a DEKA találkozik – mert elkerülhetetlen, hogy így legyen - a szegedi miskolci, nyíregyházi, pécsi, győri, kaposvári, szolnoki majd a döröskei, nyírbogáti, mátraszentimrei gondolatokkal – akkor megformálódhat az átmeneti stabilitáshoz szükséges tudás. Legalább adjunk ennek esélyt! Nem pártok helyett, hanem forrást kínálva a demokratikus pártoknak.

A másik tárgya a kritikámnak: írások tucatjaiból hiányzik az egészséges önreflexió. Egyre többen veszítik el türelmüket, egyre többekből hiányzik a saját megnyilvánulásaikban, kinyilatkozatásaikban való kételkedés. Elfelejtettük feltenni a kötelező kérdést: biztos igazam van? Az így-úgy csoportosított tények vezethetnek más eredményre is? Hiánycikk lett az a normális értelmiségi attitűd, hogy képesek vagyunk saját magunkat, cselekedeteinket, mondatainkat más szemszögből, más, ha nem is semleges, de legalább többé-kevésbé elfogulatlan helyzetből vagy helyzetekből látni. És itt nem egyszerűen (egyszerűen?) az „Ülj át a másik oldalra, ülj a másik székébe!” ismert megközelítésre gondolok, hanem kínkeserves belső utakra: szembenézni mindazzal, amit elrontottam, nem hárítani, hanem vállalni a felelősséget önmagamért, sőt a velem közvetlenebb kapcsolatban állókért is! „Az intelligenciám nem a bőrfelületemig tart. Az intelligenciám az humán network, amelyre hatással vagyok.” - írja Howard Gardner pszichológia professzor, és érdemes tanulni tőle. Az önreflexió hiányának biztos jele a legyintés. Legyintés a kicsire, a most születőre, a ma még kócosra.

Két ország lettünk (ennél persze több, de íme, a már említett leegyszerűsítés), két nagyon más kultúrával, jövőképpel és az oda vezető utakkal. Ezek a párhuzamosok vagy csuda tudja, milyen görbék soha nem találkoznak már a magyar horizonton. Nyugodjunk bele. Fogadjuk el.  (Éppen hasonló gondolatot fejteget Gyurcsány Ferenc az évértékelőjében.) Egyik ország se fogja már legyőzni a másikat. Megint csak idő, türelem és sziszifuszi munka, hogy kiderüljön, a délibáb vagy a földhözragadt valóság az, amit választ a többség.

Mindenkinek jár még egy esély. A másik Magyarországnak is.

Az írás megjelent  Galamus portálon 2015. február 1-én.