 |
| Fotó: Unger Tamás |
„Természet elleni politikai rendszerek is
soká tarthatják fel magokat, mert a népek türelme s a kétségbeesés közt hosszú
út fekszik, de vannak politikai rendszerek, melyek azáltal, hogy soká
tartottak, erőben nem nyertek, hanem vesztettek, s végre elkövetkezik a perc,
midőn azokat tovább tartogatni akarni veszélyes volna, mert hosszú életök
megérett arra, hogy meghaljanak. Halálban pedig osztozni lehet, de azt
kikerülni nem.”
(Kossuth beszéde az országgyűlés kerületi ülésén az országgyűlés teendőiről és az
uralkodó elé terjesztendő feliratról; Pozsony,
1848. március 3.)
Avatni csak pontosan és szépen, ahogy Kövér megy a téren, gondolhatta
az ideiglenesen a Sándor-palotában állomásozó Áder köztársasági elnök, így
aztán a Horvay-féle Kossuth Lajos emlékmű újraavatásán a fenti részletet a nagy
műgonddal megírt vagy megíratott beszédéből gondosan kihagyta. Még valaki
félreérti. Vagy meg. A szoborcsoport előtti térre csak meghívóval lehetett
belépni, a köznép a nemzeti színű kötélkordonon kívül maradt. Értjük, kit
tartanak a nemzet részének az avatók. Pedig feltűnően sok szék maradt üresen, erős
fél ház, jól látható ez a Duna Televízió közvetítéséből.
(Jegyezzük meg, hogy az eredeti szobor-együttest 1927. november 6-án avatták
fel Horthy Miklós kormányzó és 100 ezer ember jelenlétében.) Az új nemzeti
főcsatorna nézőit a köztársasági elnökökre szakosodott Obersovszky kolléga
köszöntötte „…szeles időben, de meleg lélekkel…”. A köztársaság lobogója jön díszlépésben, majd
a történelmi zászlók, Szily Katalin fázósan, meggypiros kabátban, Boros Péter
bottal, galambszürke kalapban, zászlófelvonás Erkelre és trombitára, zsebre dugott
kezű biztonságiak az elmaradhatatlan „telefonzsinóros” fülhallgatóval. A
ceremóniamester a protokoll szerint köszönti a kegyelmes, méltóságos és vitéz
urakat, himnusz, Arany János Magányban című verse - áthallásos sorokkal („Nem
mindig ember, aki sorsot intéz;/Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb;”). És
persze, a verset azért választották, hogy visszaidézhesse az elnök majd slusszpoénként:
„mi benne vagyunk a fősodorban”. (1861-ben írta Arany a verset, 1848–49-es
forradalom és szabadságharc leverése óta ekkor ülésezik az első országgyűlés.)
Aztán még a Csík zenekar, mezőségi dallamok, és következik a köztársasági
elnök. Rövid hangulatjelentés és a nagyérdemű képbe helyezése a pozsonyi országgyűlésről,
majd így kezdi Áder:
„Miniszterelnök Úr!
Házelnök Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!”
Sokan körbenéztek, de Orbán sehol! Akkor miért köszönti őt
Áder? Álságos kérdés, tudjuk a választ. Aztán az első felelős kormány tagjainak
felidézése következik (Egy párton kívüli nagybirtokos, egy fegyelmezett katona,
egy konzervatív birodalmi követ, ketten az Ellenzéki Pártból, hárman a
liberális ellenzék szószólói és egy centralista.), Batthyány, Széchenyi, Deák,
Kossuth, Szemere, Klauzál, Esterházy, Eötvös, Mészáros Lázár. Tényleg csak egy
hajszállal erősebb, mint az Orbán, Lázár, Varga, Balogh, Trócsányi, Seszták,
Szijjártó, Hende összeállítású csapat, de lehet, hogy az idő szépíti meg a dolgokat.
A híradók, újságok már idézték az emelkedett mondatokat, most csak a
végkifejletre koncentrálnék. „21. századi
céljaink elérésében erős támaszt jelent számunkra, hogy tudjuk, Szent István
tettéhez fogható mindaz, amit első felelős kormányunknak köszönhetünk. Mert
államalapító királyunk volt az, aki ezredévekre szólóan, egyértelműen és
visszavonhatatlanul a nyugati kereszténységbe emelte hazánkat. És az első
felelős magyar kormány volt az, amelynek munkája révén hazánk sorsa eggyé vált
a nyugatos polgárosodással. E dicső férfiak előtt tisztelegve ezért is jó érzés
kimondani, hogy bár sokan és sokszor próbáltak nemzetünk útjába állni, sokan és
sokszor igyekeztek megakasztani hazánk nyugatos fejlődését, mi mégis mindig
sikerrel küzdöttünk meg azért, hogy elmondhassuk – ahogy az imént Arany János
versében hallhattuk –: „vissza nem folyhat az idő árja”, mi, magyarok csakugyan
„bennvagyunk a fő sodorban”.
Hja, idézni és „beemelni”:
tudni kell. Csakhogy Arany ezt írta:
„Bízvást!... mi benn
vagyunk a fősodorban:
Veszhet közőlünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!”
Az Elnöki Hivatal honlapján
– ahol közlik a beszédet -, pedig így szerepel:
„bennvagyunk a fő sodorban”. Ott bóklászik Schmitt szelleme
a Sándor-palotában.
De vissza a fősodorba: micsoda ív Szent Istvántól a mai sikerekig!
Az elég erős, hogy „sokan és sokszor
igyekeztek megakasztani hazánk nyugatos fejlődését, mi mégis mindig sikerrel
küzdöttünk meg…”, ratatata.
Mennyire terjeszthető ki a megakasztók köre, Elnök úr? És
bele lehet-e lépni kétszer az idő árjába? Rendben, ezek nem Obersovszky
kérdései, nem volt előre megbeszélve. De ácsi, Áder „hangban” felemelt
mutatóujja a helyemre küld: „A most
újjászületett emlékmű is kiváló példa arra, hogy a jövő és a dicsőség nem a
kerékkötőké, hanem az alkotóké.” Tudom, esztétikai kérdés (valóban?), de Lyka
Károly, aki nem csak kiváló festő, hanem nagy tudású, ráadásul élvezetesen író
művészettörténész is volt, a Horvay-féle művet szobrászati katasztrófának
nevezte, Tersánszky Józsi Jenő pedig azt írta a Nyugatban, hogy „Az a
rezignáció, a csoportozat alakjainak mozdulatain, maga a komikumig menő
egyhangúság. Síremléknek is túlzott volna”. (A hvg.hu is idézte…)
Szerintem esetünkben egészen másról van szó: Kisfaludi
Stróbl Kossuth szobra – ugye, emlékeznek még rá – az Országházra mutatott:
„Nekünk, tekintetes rendek, kiket a
nemzet azzal bízott meg, hogy jelene felett őrködjünk s jövendőjét biztosítsuk,
nekünk nem szabad szembehunyva várni, míg hazánkat a bajok özöne elborítja…” Valamiért
ezt sem idézte Kossuthtól Áder. Nem szereti, ha rámutatnak, vagy ha Rá
mutatnak.
A most felavatott szobron Kossuth lehajtja a fejét, „ez az
egész tér, az országgyűlés, ez a szörnyű vircsaft…”, gondolná, gondolhatná. „Reménytelen.
A leleplezésben is pancserek.” Aztán az 1848-as pozsonyi beszédének arra a mondatára
gondol - ezt sem idézte a köztársasági elnök –, ami ennek a cikknek a címe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése