A HARAG SZÍNE: FEKETE

A „Szója nővérnek!” Hofi-bonmot ma legalább két okból elmondhatatlan poén lenne. Egyrészt a nővérekkel mostanában már véletlenül se viccelünk, másrészt nincs kinek szólni. Nincs nővér. A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara szerint 26 ezer (!), azaz egy városnyi nővér hiányzik a magyarországi kórházakból. Egy Jászberény, egy Siófok, egy Szentendre népessége. Pont. Itt abba kellene hagyni az írást, mert ebben a vérlázító tényben valójában benne van az Orbán rezsim összes aljassága, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének minden álságossága és minden, de minden, amiben Magyarország jobban teljesít.

Erre az adatra nincs és nem is lehet semmiféle kormányzati magyarázat (hacsak Gyurcsány, meg a szocialisták ugyebár…). Ha minden nővérre csak 5 beteg ellátását, felügyeletét számoljuk, akkor ez 130 ezer ellátatlan, vagy rosszul ellátott beteget jelent. Ha minden beteg érintett családtagját is hozzászámoljuk, akkor ez 6-700 ezer ember. Ha az érintett és normális életmenetükben korlátozott családtagok közvetlen környezetükre gyakorolt gátló hatását is számoljuk, akkor ez legkevesebb két és félmillió ember. Ők azok, akik közvetlenül méltatlan és tűrhetetlen helyzetbe kerülnek a katasztrofális nővérhiánnyal. Ennyi elégedetlen emberrel, és ezzel az egyetlen, bár kétségtelenül az egyik legfontosabb üggyel - elvileg választásokat lehetne nyerni. Ez a szám persze még ennél is jóval nagyobb, mert orvos sincs elég, és pénz sincs elég, és semmi sincs elég a magyar egészségügyben, ezáltal sok tízezer további magyarországi beteg sincs - legalább is az OECD statisztikai normái szerint - ellátva, mert a ma még dolgozó ápolók erre már képtelenek. Ausztriában négyszer, Svédországban hatszor annyi ellátási forrás jut egy betegre, mint nálunk. Ja, hogy ez rossz példa? A szlovák nővérek másfélszer-kétszer annyit keresnek mint magyar szaktársaik.

 Magyarország jelenleg hadikórházként üzemel. Gyalázat, hogy a fizikailag és a lelkekben is aládúcolt intézményekben kizárólag a megalázó bérekért dolgozók áldozatvállalásán és valóban emberfeletti túlmunkáján múlik, hogy életben tartják ezt a rohamosan romló állapotú rendszert. A magyar egészségügy nem egyszerűen beteg, hanem kómában van. Élet és halál között. Drámai következményeként annak, hogy egy ostoba, bizánci értékrendű kormányzat próbál vezetni egy depressziós és fizikailag is rossz állapotban lévő országot. Már nem tudunk nevetni a „Hajrá Kovács néni!” – típusú vicceken, mert belefáradtunk és beleszürkültünk a naponta ismételgetett sztereotípiákba: hogy a remélt gyógyulása érdekében mindent a betegnek és a hozzátartozóknak kell a kórházba vinni: gyógyszert, kötszert, mosó- és mosdószert, WC papírt, és persze ehető élelmet. És hát tessék otthon hagyni az emberi méltóságot is, arra semmi szükség nem lesz! Hát nem egy Schwarzwaldklinik egyetlen intézményünk se, bár a politikai elit – naná, hogy közpénzből – egészen más ellátásban részesül. (A volt „Kútvölgyi” most a Honvéd Kórház VIP részlege.)

Nővérek. Többségük havi jövedelme nem éri el a százezer forintot. Könyékig vérben és fekáliában gázolnak napi 8-10 órát. Ugyanennyi időben hallgatnak jajveszékelést, ágyat húznak, katétereznek, vért vesznek és injekciót adnak, biztos személyes támaszai és együtt érző társai a betegeknek. Állandó készenlétben és állandó idegfeszültségben élnek, fél szemük a műszereken a beteg arcán, a kórlapon, a gyógyszerlistán. Miközben szerelmesek, családanyák 2-3 gyerekkel, nagymamák, szerteágazó nagymamai teendőkkel. Sokszor többet tudnak a gyógyításról, mint az orvosok, fejükben a diagnózis, a terápia, a gyógyszerkönyv, a teljes egészségügyi protokoll.

 Egymást érik az egészségügyi szakközgazdászok a médiumokban – mondandójuk nagyjából azonos konklúzióval zárul: ez tűrhetetlen állapot, az egészségügy bántóan alulfinanszírozott. De egyikük se mondja ki, hogy bizonyíthatóan kormányzati felelőtlenségből hány ember hal meg a drámaian rossz ellátás, a dilettánsan szervezett logisztika és Európai Unió egyik legszánalmasabban teljesítő mentőszolgálata miatt. Demagógia? Tessék visszanézni az ATV archívumában az Egyenes Beszéd c. műsor vendégét, aki egy nyolc országban működő magánklinika egyik vezetője. Amíg náluk öt nap telik el egy daganatos beteg diagnosztizálásától a kezelése megkezdéséig, addig az állami egészségügyben, jó esetben ez 4-5 hónap! Ez pontosan elég ahhoz, hogy már késő legyen a segítséghez. Természetesen ez pénz, logisztika, etika kérdése. A kormányzati gondolkodásban mindegyik hiányzik. Nem szeretnék stadionozni, de ugye mindenki tudná folytatni… Hány szánalmas presztízsberuházás és a klientúrának juttatott milliárdok találhattak volna emberségesebb helyett maguknak! Demagógia? Ezt tessék majd a sírok mellett, vagy a szóró-parcellában vádként megfogalmazni! 

Közben a kormányfő szavazatszedő körútjának miskolci állomásán hazudozik és megtagadja az őt a sz…utyokból kommunikációs trükkökkel kimentő vazallusát. Nem válaszol érdemben az újságíró kérdésére, mint ahogy a parlamentben is jópofáskodik az ellenzéki képviselők kérdéseit hallva. Pedig ez kötelessége lenne. Uralkodni megtanult, szolgálni még nem. Szánalmas pszichodrámája ez egy másokat lenéző autokratának. Majd a másik állomáson halálbüntetéssel fenyegetőzik, felhasználva a gyász keserűségét és az indulatok fékezhetetlenségét, miközben ő hagyta jóvá azt a törvényt, amely elsötétíti a nemzeti (sic!) dohányboltokat. A szavazatok baksisáért sokadszor tagadja meg az Uniót, amelynek amúgy a tenyeréből eszik. Jóízűen és nem keveset, a brancsával együtt. „Mondd mennyit ér az ember, ha bűntelen, de gyenge” – kérdezhetnénk? Látjuk. Tudjuk, pontosan tudjuk, hogy ennek a hatalomnak mennyit ér.

Demagógia? Lehetne mindezt elegánsabban, finom iróniával megírni? Hát nem! A Nemzeti Ellehetetlenülés Rendszere már bizonyított. Hogy van-e lejjebb? Mindig van lejjebb. Tudjuk.

Mégis: május 12–én feketébe öltöznek az egészségügyiek és nagy tüntetést terveznek.

Mindannyiunknak, egy országnak kellene feketébe öltöznie, és nem a köztársasági elnök házához kellene vonulni...

Vagy vegyünk egy nagy csomag WC papírt, szerezzük be gyógy- és kötszereinket és várjunk birkaként a sorunkra, míg az elfekvőbe kerülhetünk.

Ja, én ne felejtsük még befekvésünk előtt visszaküldeni a nemzeti konzultáció kérdőívét!

 

Az írás megjelent a Népszabadság 2015. május 9-i számában.