MARGIT HÍD, BUDAI HÍDFŐ

Lajos furcsa törökülésben ült a villamosmegállóban. Onnan tudom, hogy az embert Lajosnak hívták, mert kártya lógott szalagon a nyakában, olyan, mint a bankfiúknak, de ezzel nem lehetett ki-be járni a fényes, mágneszáras ajtókon, ez csak egy azonosításra szolgáló hajléktalan-igazolvány volt, fényképpel, névvel, születési dátummal. Ha jól láttam, Lajos húsz évvel volt fiatalabb nálam, de tízzel többnek nézett ki, mint én. Ott ült a havas esőben a járdaszigeten, és ölében egy kortalan pokrócon feküdt a fehér, hegyes fülű kutya. A pokróc többfunkciós volt, egyaránt szolgált fekhelyül a kutyának és takarta az amputált lábakat. Lajos mellett egy teletömött „Cora” feliratú nejlon szatyor, meg egy régi, csillagtalanított katonasapka, szürke műszőrme széle mintha az aszfaltból virágzott volna ki. Némi aprópénz volt benne, ki tudja mióta - ugyanannyi. Aki kéreget, az tudja, hogy üres sapkába senki nem dob pénzt, csak akkor repül a baksis, ha valami már van a sapkában, kalapban, műanyagtányérban. Ez a kéregetés lélektanának ábécéje. Lajos nem szorított maga elé táblát, mint sorstársai, hogy „Éhes vagyok!”, vagy „Beteg erdélyi munkanélküli vagyok!”, vagy „Bármilyen munkát kevés pénzért elvállalok!”, nem mantrázta, hogy „Segítsenek kérem!”. Nézett csak maga elé a világ legközönyösebb tekintetével, szoborként, pontosan ugyanúgy, mint… igen talán ez volt a legfeltűnőbb, pontosan ugyanúgy, mint a fehér kutya. Döbbenetes volt a hasonlóság, ugyanaz a két szempár. Mondják, a gazdik átveszik a kutya tekintetét, mozgását és fordítva.

Egy fiatalember érkezett a megállóba, lendületes léptekkel, csíkos sál volt divatosan hurkolva a nyakában, illatos zselével felállított haj, egyik kezével a mobiltelefont szorította a füléhez, másik kezében jókora pizza szelet, két harapás, ha hiányzott belőle. Meglátta a kéregető embert a fehér kutyával, egy pillanatra lelassított, majd a pizzát a kutya elé dobta. Egyszerre indult meg Lajos keze és a kutya szája a szalámis falatért, de a kutya volt a gyorsabb. Mohón bekapta a pizza darabot, félberoppantotta, hátrarántotta kétszer háromszor a fejét és a falat fele már el is tűnt. A pizza másik felét Lajos kapta fel a földről, egyben gyűrte be a szájába. A fehér kutya visszakapott, kereste a maradékot, de már csak a paradicsomos foltot nyalogathatta az aszfalton.  A boldogság öt másodpercig, ha tartott. Lajos egyetlen, határozott mozdulattal törülte meg a száját a kabátujjába, akkor villant meg a lenőtt körmű, ápolatlan kéz gyűrűsujján az arany fekete betétes, fogaskereket formázó kohászgyűrű.

Aztán csinos lovaglócsizma lépkedett el a kutyás ember előtt, 3 éves forma gyereket húzott maga után. „Kutyúúúús!” - visította a gyerek, és már simogatta volna a hálás ebet, amikor az anyja elrántotta: „Oda ne, fúj, koszos, gyere, mert elkésünk!” A beérkezett villamosra felrakta a gyereket, majd a csizmák is eltűntek a jármű lépcsőjén. Villamos hangszórójának hangját elnyomta a forgalom zaja, és bár Lajos hallotta, de nem rögzítette a mondatot: „Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak!”

(Megjelent a Népszava Szép Szó mellékletében, 2013. január 26-án.)