NYOMORMARKETING

Vilmácska éppúgy hozzá tartozik a Nemzet Főteréhez, mint a Rákóczi szobor, a sóderhegyek, vagy a fontos arccal előremozgásban mobiltelefonozó képviselők. Vilmácska a metrókijáróban koldul évek óta, ő a „beszélgetős típus”, reggeltől délig sok emberrel osztotta meg, bánatát, amelynek a vége a torokszorító „Nagyon éhes vagyok, kérem, segítsen!” - mondat volt. Volt, mondom, mert Vilmácska mostanra stílust váltott, nincs szenvedő arc, hosszú történet, határozottan csak annyit mantráz: „Néhány forintot!” Az új kor megtanította Vilmácskát, hogy ha csak a lényeget jelzi a rohanó embereknek, ha gyorsabban követik egymást az üzenetek, akkor gyorsabban szaporodik a műanyagpohárban az aprópénz.

Néhány éve keringett egy rövid videó a neten. London egyik híres múzeuma előtt egy vak koldus ült hullámpapíron, mellette az adományoknak egy konzervdoboz és egy felirat: „Vak vagyok, kérem, segítsenek!” Az emberek többsége közömbösen haladt el a kéregető öregember mellett. Snitt. Egy alkalommal egy csinos, napszemüveges hölgy lépett a koldushoz, és új feliratot készített. A koldus, amíg a nő írt, megtapogatta a hölgy cipőjét, aki sietve távozott. Snitt. Ettől a perctől kezdve hullottak az érmék, az eddig közömbösek is kinyitották a pénztárcájukat, gyorsan megtelt a konzerves doboz. Snitt. Délután, a munkaidő végeztével a hölgy ismét megállt a koldus előtt és elégedetten látta az eredményt. Az öregember a cipő tapintásáról megismerte segítőjét, és megkérdezte: „Mit írt a táblámra?” „Ugyanazt, csak más szavakkal!” – válaszolta a hölgy és eltűnt a forgatagban. Snitt. A táblán ez volt az új szöveg: „Ma egy gyönyörű nap van, és én nem láthatom!”

A rövid kis film a szavak erejét volt hivatva demonstrálni. Ez Vilmácskáról, meg arról jutott az eszembe, hogy ősz van, és az évszakváltásnak éppúgy biztos jele a sárguló levelek, a tankönyvmizéria, az újabb stadionépítési tervek, vagy az autóval járhatatlanná váló főváros, mint a koldusok, kéregetők észrevehetően megnövekedett száma. Költöző madarakként mind nagyobb számban húzódnak a városok kínálta természetes menedékhelyekre, hidak alá, kapualjakba, buszmegállókba, pályaudvarok várócsarnokaiba.  Megindul a régi-új pozíciófoglalás az éjszakai alvóhelyért és az egyre szűkülő baksiskörzetekért. Egyre több a kéregető, egyre csökkennek az életben maradáshoz szükséges négyzetméterek. A kéregetők többsége elvégezte az élet nyomormarketing tanfolyamát, így tudja, hogy az első benyomás számít, ha azt elrontod, elbuktál, átnéznek rajtad, ugrott a lehetőség. De kialvatlanul, gyűrödten és éhesen milyen lehet ez a bizonyos „first impression”? Természetesen az orbáni gazdasági paradoxon a mélyrétegekben is tetten érhető: amióta jobban teljesítünk, kevesebb jut adományra, százas helyett öt és tízforintosok koccannak a tálkákban, poharakban. Ha egyáltalán. Mert aki eddig megengedhette, hogy ad, az most már közel sem biztos, hogy megteheti. Vagy hezitál, mert a nincstelenekkel szembeni közpénzen sugárzott ellenséges agymosás nem hatástalan. És akkor már vált a lámpa, a lelkiismeret a gázpedál alá szorul.

A növekvő nincstelenség új módszereket generál. Elképesztő gazdagsága van a koldulási technikáknak, PR főnököknek ajánlom, kiváló iskola. Van, aki remegő kiskutyával, van, aki kisgyerekkel kéreget (az amerikai filmsiker klasszikus titka: gyerek, kutya, esernyő), van, aki csonkolt testrészével ébreszt sajnálatot. Egyre elterjedtebbek a táblák, feliratok, amelyeken a hivatkozás általában a súlyos betegség, a beteg kisgyerek, az éhség, a halaszthatatlan műtét. Ismertek az „erdélyi vagyok, haza szeretnék jutni, nincsen pénzem a vonatra” kezdetű szövegek, az Szűzanya, Jézus vagy a Jóisten áldását osztó mondatok, vagy a „látom, maga jó ember, segítsen nekem” szövetű kérések. Megjelent piros orral, nagy cipőben a bohóckoldus („eladni annyi, mint megkülönböztetni”), aki akkor is sír, ha nevet, és láthatóan levendulásokat a bodza és csipkebogyó kínálók váltják. Külön szakosodtak embertársaink a bevásárlókocsik autótól való visszatolására, és egyre többen otthonról hozott képeslapjaikat, apró tárgyaikat árulják. Vannak a járműveken kéregetők és ismerjük azokat a büszke hajléktalanokat is, akik nem maguknak, hanem nyávogó éhes macskájuknak kérnek. Kukázók, üveggyűjtők rendezetlen hadserege, állandó helyszínen toporgók, akik várják az állandó kuncsaftokat… soroljam még? Nyomorultak, akik akár saját hibájukból, akár önhibájukon kívül jutottak e megalázó helyzetbe. Tudom, költői a kérdés, de miért csak az ő arcuk ég az egyre keményedő bőr alatt?

A korábban említett londoni videó záró felirata a következő volt: „Change your words. Change your world.” Változtass a szavaidon! Változtass a világodon!

Vilmácska a szavain már változtatott. A nyomorultak is jobban teljesítenek.