AZ M-FAKTOR

Bölcs Leó bizánci császár hódolata. 9.századi mozaik

A besenyő támadás elől nyugatra tartó magyarok harci stílusáról és modoráról így számol be Bölcs Leó bizánci császár (886–912) Taktika című hadtudományi munkájában: „Ámde szólni fogunk a türkök [magyarok] szervezetéről és hadirendjéről, mely keveset vagy mit sem különbözik a bolgárokétól; hogy férfiakban gazdag és szabad ez a nép, és egyéb pompát, a bőséget mellőzvén, csupán arra van gondja, hogy vitézül viselkedjék a maga ellenségeivel szemben. Ez a nép tehát, amely egy fő alatt áll, fellebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket áll ki elkövetett vétkeiért, és nem szeretet, hanem félelem tartja őket féken; a fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűrik, dacolnak a hőséggel és faggyal és a szükségekben való egyéb nélkülözéssel, mint afféle nomád nép. A türkök [magyarok] törzsei fürkészők és szándékaikat rejtegetők, barátságtalanok és megbízhatatlanok, telhetetlen kincsszomj rabjai; semmibe se veszik az esküt, sem szerződéseket nem tartanak meg, sem ajándékokkal nem elégszenek meg, hanem mielőtt az adottat elfogadnák, fondorlaton és szerződésszegésen törik a fejüket. Ügyesen kilesik a kedvező alkalmat, és ellenségeiket nem annyira karjukkal és haderejükkel igyekeznek leverni, mint inkább csel, rajtaütés és a szükségesekben való megszorítás útján.”

Tehát, ha jól értjük, Bölcs Leó szerint eleink – némi leegyszerűsítéssel – szabadságszeretők, vitézkedők és megbízhatatlanok (szerződésszegők) voltak, ez utóbbi jellemvonás egészen pontosan a bizánci császár szerint így hangzik: „álnokságuk miatt minden bizalomra érdemetlenek”. Történészek, szociológusok és szociálpszichológusok szívesen hivatkoznak erre a jellemismére, vitatva, árnyalva vagy éppen megerősítve, említsük a legizgalmasabb megközelítések létrehozói közül csak Rónay Jácint, Szekfű Gyula, Bibó István, Hunyady György vagy Csepeli György nevét.

Most azonban nem – nagyon nem – nemzetkarakterológiával, a nemzetek jellemével szeretnék foglalkozni, hanem földhözragadt módon az érdekel, hogy miért elválaszthatatlan része a hazai politikának a hazudozás. Miért hiányzik teljességgel az „M”, azaz a moralitás-faktor? Miért nem maradt a rendszerváltással az „átkosban” a valótlanságokat meglovagoló körmönfont politizálás? Miért hazugságból, csúsztatásból, féligazságokból építenek papírkatedrálist a magyar politika fő- és mellékszereplői? Miért kifizetődőbb hazudni, mint igazat mondani? Miért jó a társadalom nagy hányadának olyan környezetben élni, ahol „semmi sincsen egészen úgy”? Mit pótol, mit helyettesít a permanens politikai hazudozás?

Kezdjük a végéről, mit pótol, mit helyettesít a permanens politikai hazudozás? Nos, természetesen mindenekelőtt a gyerekszobát. Senki nem születik hazugnak, de ha a közvetlen környezetben ez a minta, akkor (kényszerből, létfenntartásból, vagy csak nettó sunyiságból) nagy az esély a mintakövetésre. Aztán, ha a szocializáció során az egyén egy zárt közösségben csak saját magában, saját élményeiben és felfedezéseiben meg a saját vezetőiben találja meg a követendő erkölcsi motívumokat, ugyanakkor kizárja vagy felületesen kezeli mindazt, amit a környezete közvetít a számára, szintén könnyen választhatja a tévutat. A fiatal politikus hamar rájön, hogy egy hazugságon csak nyerni lehet, veszíteni nem. Ahol állami elvárás a hazudozás, ahol intézményes norma a mellébeszélés, ott természetesen simul ebbe a közegbe a hazugság. Ez a természetes: az a „normális”, az elfogadott, ha a politikus hazudik, és az a rendszeridegen, ha kiesik a szerepéből, és véletlenül igazat mond. Orwell Igazság Minisztériumának jelmondata, ma is a középületeken ragyog:

A HÁBORÚ: BÉKE
A SZABADSÁG: SZOLGASÁG
A TUDATLANSÁG: ERŐ

A baj csak az, hogy már Orwell fordított világa sem igaz. Az Orbán-rendszer lényege, hogy semmi sem igaz: nem jutunk el a valósághoz egyszerű negációval, a dolgok ellenkezőjére fordításával, tükrözésével, feje tetejére állításával. Semmi sem biztos, csak a hazugság. Már a mérték sem számít: a pitiáner tyúklopást a mediatizált politika drámává nagyítja, míg a százmilliárdos lenyúlás egy kézlegyintéssel és két győzelmi hír közé való beszorítással elintézhető.

A politikus személyiségének fontos aspektusára világít rá Csepeli György, amikor azt írja: „A politikai célok evilágiak. Az eszközök azonban, melyek révén a célok megvalósíthatók, kívül vannak a kulturális és morális konvenciókon: a fenségesség és az aljasság tereiből származnak. Nem is alkalmazhatók másképpen, mint a hit, a bizalom, az elfogadás szociálpszichológiai közegébe való beágyazás révén. A politikusnak nem feltétlenül kell hinne bármiben, de benne magában mindenkinek hinnie el, másképpen elveszett, s helyét át kell adnia másnak, akiben hisznek.”

Hegel „különös szubjektivitásnak” nevezi a politikusok személyiségének belső világát, amikor például a római császárokról ír: „Az imperátor személyében a különös szubjektivitás teljesen mértéktelen valóságot kapott. A szellem egészen magánkívül jutott, mivel a lét és az akarás végessége korlátlanná lett. A császár akaratának nincs határa, csak az, hogy ember volt. […] A különös szubjektivitásnak a maga teljes szabadosságában nincs bensősége, nem néz sem előre, sem hátra, nincs megbánása, se reménye, se félelme, se gondolata – mert mindez szilárd meghatározásokat és célokat foglal magában, itt azonban minden meghatározás teljesen véletlen. […] A római imperátorok állása páratlan a maga nemében. Nekik minden lehetséges, minden ötletüket végrehajtják, minden élvezetük csak múló, s új élvezeteket keresnek, hogy újakat ébresszenek.”

Hajszálpontos, mit sem számítanak az évszázadok. Ráadásul egy mentálisan végletesen legyengült társadalomban a hatalom legfőbb birtokosa hosszú távon élvezheti az önkényt, komoly társadalmi erő nem akadályozza a tobzódását. Gátat paradox módon csak a véletlen jelent, az olyan ismeretlen, kiszámíthatatlan történés, amely nem tervezhető, nem belátható, nem modellezhető.

Hogy ez miért jó a társadalomnak? Nos, a kérdés így sohasem merül fel a hétköznapokban. Egy beteg, erőtlen társadalomnak nincsenek valóságos reakciói. Csak kevesen fogták fel például Horváth András rendszeridegen bátorságát: normális országban százezrek tiltakoznának az eset és a NAV-módszertan ellen, nálunk talán kétezer tüntető mutatta magát a hatalom permanensen késő kakukkos órája által lefutóbolondozott ember mellett. Vagyis: a társadalomnak nem jó, de ez nem számít! Már semmi sem számít! Nincs adott szó, nincs pályázat, nincs verseny, nincs törvény, pont a morál lenne fontos?

„M”-faktor? Moralitás? Ugyan! És ha valaki csak Orbánt és szánalmas udvartartását látná maga előtt a fentiek nyomán, súlyosan téved. Persze: a mérték és arányok mások, de hiányzik az „M”-faktor az ellenzék jelentős részénél is. A jelenség, sajnos tipikus. Senki, de senki nincs például a szocialista pártelnök környezetében, aki megmondaná neki, egyenesen a szemébe, hogy az optimizmus szükséges, de nem elégséges feltétele a választási győzelemnek. Néhány egészen apró dolog még hiányzik az álmok megvalósulásához a hiten és reményen kívül is. És most tényleg nem az a kérdés, hogy az ismert interjú után az asztalra dőlve röhögnek-e a Der Standard újságírói – ahogy az egyik olvasó írta a Népszabadság tudósítását követő kommentjében –, mert ez a magánügyük. A kérdés igazából az, hogy morálisan alkalmas-e a legnagyobb ellenzéki párt a kormányváltásra.

Természetesen itt nem Mesterházy Attila személyéről van szó, hanem arról, hogy most füstöli el az ellenzék utolsó esélyeit egy reakcióképtelen, a vakhit csapdájába szorult szervezet. És hangsúlyoznám, a szervezetről beszélek, nem Mesterházyról, ő ugyanis menthetetlenül foglya a saját illúzióinak. Már nem tud visszalépni, mert akkor vége a politikusi pályának. Így csak az államférfiból porlad el valami, hely ettől még marad a parlamentben. De hogy egy sokat látott és tapasztalt szervezetből senki ne ismerje fel a veszélyt, és ne reagáljon még akkor sem, amikor már a székház portása is tudja, mekkora a baj, nos, ez már súlyos morális és szervezetszociológiai probléma.

Félreértés ne essék: egy ellenzéki politikus nem mondhatja azt, hogy „hát én bizony nem látok semmi esélyt a győzelemre, de ha már a gyerekeknek megígértük, akkor induljunk el a választásokon…”, értem, hogy a győzelembe vetett hit nélkülözhetetlen. De a politikusok közül azt ma csak Orbán Viktor engedheti meg magának – a saját képére és hasonlatosságára teremtett kétharmados parlamentjével a háta mögött –, hogy elszakadjon a valóságtól, és fittyet hányjon a társadalmi realitásokra. Egy ellenzéki politikus a kötelező optimizmus mellett is tartozik a választóinak annyival – gondolhatnánk gyógyíthatatlan naivitással –, hogy legalább a kampánystartnál ne verje át őket.

Tudom, elképesztően kevés az idő, kampány van, „minden szuperül ki van találva”, ilyenkor egyszerűbb a nyakat behúzni, gallért felhajtani, nem nézni se jobbra, se balra, hanem menni, menni, csak menni… de hová is?

Nem kell nagy jóstehetség hozzá, hogy ez a nem is olyan hosszú menetelés nem a kétharmados ellenzéki győzelemhez vezet. Ha egy szervezet úgy épül fel, hogy elutasít minden, a társadalomból érkező jelzést, mert az nem stimmel a kampányprogramhoz, ha képtelen kezelni egy nem túl bonyolult együttműködési problémát, ha tehetetlen a saját dogmává erőltetett előítéleteivel szemben, akkor hogyan vállalkozhat egy nagyságrendben sokszorosan nagyobb feladatra, egy csődbe került ország felemelésére? Milyen politikai, szakmai, morális tőkével rendelkezik az a szervezet, amelyikben „a sokaság ezt kiáltotta: Barabbást! És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: A názáretit!”? Milyen szervezet az, ahol nincs erő, bátorság a felismert tudás kinyilvánítására? Milyen szervezet az, ahol az aktivisták a kertek alatt átszökdösnek egy másik alakzathoz, mert egy nyilvánvaló kisebbségben is szabadabbnak érzik magukat? Milyen szervezet az, ahol a valódi politikai súlyt képviselők egy tanácsadó testületben válnak szép lassan súlytalanná? Miért zabálta föl egy megújulásnak címkézett fideszesedés a maradék józanságot is? Milyen ellenzéki szervezet az, amelyik a rendszerváltás legrosszabb, leggyalázatosabb kormányzása alatt is folyamatosan „stabilizálódik”, de érdemben és lehetőségeihez képest nem növekszik? Milyen szervezet az, amelyik eltűri, hogy a maradék tartományon belül ugyanaz a médiapolitika érvényesüljön, mint amit a kormánypárt képvisel? Milyen szervezet az, ahol a Szanyi-Török-Horváth Bermuda-háromszögben úgy tűnik el a 80 feletti IQ, mint a kámfor? Milyen szervezet az, ahol nincs valódi dialógus, szembenézés? Tessék tetszőlegesen kiválasztott 100 bizonytalan szavazót megkérdezni, hogy szerinte mit akar az MSZP: tanulságos válaszok születnének.

Attól, hogy Mesterházy rendszeresen felkarcolja heti blogjában a barlang falára az ellenséget, aztán testületileg megdöfködik, még nem győzték le. És mindjárt ki kell kászálódni a barlangból, mert jönnek a bölények. Hát, elvtársak, ez így, ebben a formában nem éppen sikergyanús…

Nincs, semmi kedvem sincs újra mantrázni az egyetlen matematikailag és morálisan lehetséges megoldást, látszik, teljesen fölösleges. És reménytelen, mert összefogást hazudni semmibe se kerül. De az „M”-faktor, a moralitás hiánya – az életünkbe.

Örömhír: éppen meghozta a postás Orbán személyes karácsonyi üdvözletét, és mint az érintettől tudom, Rogán is, tulajdon M-faktoros kezével, megsimogatta Karola nénit a kedvezményes karácsonyfa árusításnál! Halleluja!

(Az írás megjelent a Galamus-csoport oldalán 2014. január 8-án

 http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/349849_az_m_faktor)