„Iszonyatos, nagy bosszú ez,
Várni, várni, míg vége lesz.
S tudni, vannak így még
többen,
Mígnem valaki megdöbben,
Mígnem valaki megdöbben,
Míg valaki föl nem
ordít,
Ködből, csöndből föl a holdig,
Ködből, csöndből föl a holdig,
Föl a pestishez
magához!
Aki irtózattal átkoz”
Aki irtózattal átkoz”
(József Attila: Ködből, csöndből –
részlet; 1925)
Nem hiszem, hogy már készülne az orbáni
hatalombirtokosok ballagási tablóképe, nagyon nem így áll a dolog. A rendetlenül
fogalmazott „a dolog” – az életünk. Van, akinek több, van akinek kevesebb idő
(T) maradt az életéből, ami – ha megérjük minden fázisát - három részidőből
tevődhet össze: az Orbán-rendszer eltakarodásáig eltöltendő időből (t₁) + a
káosz, a felfordulás idejéből (t₂) és + valami
újnak létrejöttét és időleges megszilárdulását magába foglaló időből (t₃). Ma
még mindhárom szakasz becsülhetetlenül hosszúnak tűnik, vagyis a normalitás
korszakának beköszönte gyomorszorítóan távolinak látszik. Zárójelben: az
„eltakarodás” egy, a városi folklórban exponenciálisan növekvő gyakorisággal
előforduló indulatszó, lehet szinonimája a szétesésnek, lebomlásnak,
ellehetetlenülésnek, gazdasági csődnek, valamilyen népmozgalom által
kikényszerített hatalomváltásnak, sőt még a jelenlegi hatalom választásokkal
történő leváltásának is. Zárójel bezárva. És lehet – a rohamos szellemi leépülését
zsigeri gyűlölettel kompenzáló Lovas Istvánnak („A polgárháborút szítók és
előkészítők egyik orgánuma, a Galamus.hu…” – Magyar Hírlap) nagy szívességet
téve – egy általa és tettestársai által is implicit módon preferált és sunyi
módon gerjesztett polgárháború. Történhet persze még sok minden másfajta
lejátszás is, végtelen számú variánsa valósulhat meg annak a forgatókönyvnek,
amely vagy ismételten reményt kínál a szabadságra, vagy újra színpadra állítjuk
az 1930-as, vagy az 50-es éveket, netán valami olyan történik velünk, amire
most nem is gondol(hat)unk.
Elfogadom, hogy sokan és egyre többen szeretnénk megkönnyebbülten
kézről kézre adni ezt a tablóképet, de egy második rendszerváltásnak (vagy akinek
még most is így fontosabb: rendszerváltoztatásnak) a pulzáló elégedetlenségen
kívül – nem függetlenül a Nagy Egyes virulens manipulációs apparátusának és „rábeszélőgépeinek”
működésétől – jelenleg gyakorlatilag semmilyen társadalmi feltétele nincs meg.
Köd van. Sűrű, hideg, bőr alá mászó, nyirkos és hideg mentális
köd. Amiről azt gondoltuk, a körvonalakból azt feltételeztük, hogy na, talán EZ
elindít valami változást, arról közelebb érve kiderül, hogy optikai csalódás
keltett bennünk illúziót. Fáradt, „csakazértis” remény-zsoldosok lettünk,
makacsul, de egyre lassabban, egyre kisebb alakulatokban vánszorgunk, és
érzékelhetően egyre többen veszítik el az ítélőképességüket. Addig rendben van,
hogy mindenki a saját belső iránytűje szerint határoz az irányról, lehet az
London, vagy helyben járás, esetleg belső emigráció. De az nincs rendben, hogy
nincs, vagy alig van dialógus, félig elszívott dzsointokat adunk körbe a
facebookon. Kiégett szemmel olvasunk explicit baromságokat, és egyre ritkábban,
igazi intellektuális élményt jelentő írásokat. Ez utóbbiak leginkább a
helyzetelemzéssel foglalkoznak, leíró jellegűek, a jövőről egy szó sem esik. A
jövő elveszett rosszkedvünk ködében.
Az
adóforintjainkból kistafírozott Orbán-média naponta szállítja a hánytató
pirulákat: győzelmi jelentésektől harsogó hírműsorok az 50-es évek első felének
médiamaszkjában („látványosan növekedett”, „fokozta termelését”, „újabb
rekordot döntött”, „soha nem látott fejlődés előtt áll a…”), színes-szőttes-főzős-zabálós,
kínosan értékkerülő „tájolás” („jajezistenifinom”), elképesztően ostoba
„ésezthogytetszikmegélni” típusú árnyékbeszélgetések - ez a kínálat. És persze
legitimációs tapaszként a nagyátkos sikerfilmjeinek, tévéjátékainak
retró-vetítése a késő esti órákban. Még a valóban tehetséges fiatalokat
felvonultató „Virtuózok” című műsort is sikerült teleköpni nyállal, az ostoba
kérdéseikkel zenéhez még csak nem is konyító riporterek a koncertdarabokat a
produkciók alatt (!) szétbeszélték. A tételszünetben is illetlenég lenne
megszólalni, de a darab közben, a mű születésekor indifferens hercigeskedéssel zavarni
a minden idegszálával a gyerekére koncentráló szülőt… Nos, ezt nem minősítem.
Ez pontosan annak a kontraszelekciónak az eredménye, amelyet a küldetésmédia
kompetenciaként elvár a munkatársaitól. „Tudod, hogy hazugság, de rezzenéstelen
arccal olvasd fel a híreket!” „Örülj, lelkesedj, sugározz égi örömöt, hiszen ez
már a Mennyország. A Mennyország pedig minden
nap jobban teljesít, ezért hallgasd el az amúgy is kozmetikázott statisztika
kellemetlenebb felét!” „Szervezz és fizess meg amatőr színészeket, öltöztesd be
gazdálkodónak, tűzoltónak, bárminek és mondass velük hozsannázó, hálás
mondatokat!” Vágd össze úgy a kép- és hanganyagot, hogy abból az Arany Buddha
fényessége ragyogjon!” „Takard le a valóságot tájképekkel, vagy szentimentális
nagytotállal!” „Keverd a kívánatos és elvárt mondanivaló szerint az idősíkokat!”
„Az emberek szépre, jóra, melegre, boldogságra várnak, hazudj ilyen világot és
sugalld azt, hogy ez karnyújtásnyira van, vagy már benne is élünk!” „Közvetítsd
élőben, ellenfényben, ahogy megreped a nemzeti szalaggal átkötött kopjafa a behavazott
kicsi erdélyi falu temetőjében, keverj alá harangszót, közelíts egy faragott
botra támaszkodó megfáradt kézre, majd svenkelj a kopott vájdlingban tésztát
gyúró fejkendős, életerős asszonyra!” „Mutasd közelről mind a négy fizető nézőt
és az értőn szotyolázó Nagy Egyest alázatos udvartartásával együtt, és közvetítsd
eufórikusan az amúgy szánalmas produkciót!” ”Játssz a nézővel/hallgatóval
bugyuta játékokat, avass tökfejekből állami celebeket, és add a szájukba, hogy
>Magyarország szeretlek!<” Ennyi, és máris közmédia-munkás lehetsz,
feltéve, ha álmodból fölkeltve is tudod azt a 20 szót, amire szükséged lehet.
Másfél, na jó, két nap alatt mindez megtanulható.
Na, eddig tartott a rinyálás. Nem változik semmi, amíg
mi nem változunk. A fenti indulatos, helyzetleíró attitűd csak a szükséges, de
nem elégséges feltétele a változtatásnak. Csakhogy újra és újra szembeúsznak ismerős
jéghegyek: az „érdemes- e egyáltalán – jéghegy”, meg a „nem az én dolgom” –
jéghegy, aztán a „tele a hócipőm, beszéljünk inkább a napfényes Toszkánáról”
jéghegy. Külön-külön is elkerülendők, talán morális self-kormányzással, több
beszerezhető tudással és az emberi méltóság már csak pislákoló lángjának
felélesztésével. Mondom, talán.
Tényleg nem akarjuk kinyitni az ablakainkat a friss
levegőre? Tényleg belenyugszunk, hogy a szabadságot unokáink se fogják látni?
Tényleg elfogadjuk, hogy tehetetlenek vagyunk a diktatúrával és a diktátorral
szemben? Tényleg lemondunk az önbecsülésünkről? Tényleg tűzbe dobjuk a
felelősségünkkel együtt Julien Benda és Babits Mihály okfejtését? Hányan
vesszük kézbe Koestler klasszikus regényét, hogy mi és hogyan vonatkozik ránk
például ezekből a mondatokból: "Mi
helyesbítettük a te tanaidat, és a csalásra, a félelemre és a tekintélyre
alapoztunk. És az emberek megörültek, hogy megint úgy vezetik őket, mint egy
nyájat, hogy végre levették szívükről az oly félelmetes adományt, ami annyi
gyötrelmet okozott nekik... Mi meggyőztük őket, hogy csak akkor lesznek
szabadok, ha a mi javunkra lemondanak a szabadságról és meghódolnak
előttünk...” (Koestler: Sötétség délben)
Ismerősen nagy szavak? A baj is nagy, sokkal-sokkal
nagyobb, mint amit a szaktudományos elemzésekből kikövetkeztethetnénk. Mert
eddig – csekély számú kivételtől eltekintve - ezek az elemzések kívülről írtak
le személyeket, csoportokat, szervezeteket, intézményeket, döntési
mechanizmusokat, szociálpszichológiai folyamatokat. De hogy a gyalázat elmúlt
közel 5 éve hova taszította az egyének gondolkodását, a saját- és más csoportokhoz
viszonyuló attitűdjeit, hogy hogyan falta fel az igazság és a humánum iránti
késztetéseket, hogyan és hányakat tett cinikussá, nihilistává, vagy egyszerűen
csak érték- és reményvesztetté, arról csak becsléseink, érzéseink vannak, de
valódi, racionális tudásunk nincs. Tudjuk-e, hogy mennyire rákosodott el a társadalom
és benne az egyén? Hogyan érinti ez az országon belüli városokat és hogyan a
periféria aprófalvait? Tudjuk-e, hogy mennyire kétséges a gyógyulás? És ha már van
legalább hozzávetőleges diagnózisunk, létezik-e terápia? Milyen áron? Hányan
azonosulnak azzal a véleményemmel (dehogy csak az enyém…), hogy nem megpróbálni
hozzájárulni a változtatáshoz nem csak méltatlan önfeladás, hanem felelőtlen és
erkölcstelen hozzáállás lenne? Higgadt gondolkodás, ennek sok-sok reprodukciója
(írás, beszéd), és megszámlálhatatlan, de az elérendő cél érdekében a
fontossága szerint strukturált dialógus, vita szükséges – holnaptól! Nem
holnaputántól, hanem holnaptól, már tegnapelőtt el kellet volna kezdeni! És nem
csak egynemű, vagy közös nevezőjű csoportokon belül, hanem más magyar nyelvet
beszélőkkel, olyanokkal, akikkel csak lehet közös demokráciaféltő platform. Van
még rá idő?
Kutya nehéz lesz, nem mondok vele újat. Napi akadályok
tucatjai nehezítik a tisztánlátást. Olyan torlaszok, mint például az ismert
nagyvállalkozó hungaro siítákról és hugaro szunnitákról szóló fejtegetése.
„Az egyik oldal állít valamit, a másik pedig homlokegyenest az
ellenkezőjét mondja. Ha nem lennénk az Európai Unióban, valószínűleg le is
gyilkolnák egymást – fogalmazott.” (Idézet a Népszabadságból.) Jól hangzó, ütős
mondatok, kár, hogy semmi értelme. Pontosabban – nyilván tudat alatt – az
önfelmentés mintamondatai. Tekintsünk el nagyvonalúan attól, hogy ez a hasonlat
nemhogy sántít, de lába sincs, de azt nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy 2010
és 2012 között Demján - közös fellépéseiken - hogy legitimálta Orbánt, míg aztán
2013-tól jött a megvilágosodás és az óvatos, majd amikor már a kormány döntései
milliárdos károkat okoztak, a szembefordulás. Érteni vélem, ha nem is tudok azonosulni vele,
hogy az ilyen roppant méretű vállalkozások felett diszponáló embernek
kiegyezésre kell jutni a mindenkori hatalommal. Valóban? Miért is? Nem inkább ő
szolgálhatna bátor, kockázatvállaló mintával? Értem, hogy a növekedésre ítélt
nagy projektek megroppanása sok ezer embert és hatalmas vagyont érinthet, de mi
az, amit Demján, - a Kádárral, Antal Józseffel, Hornnal, az első Orbánnal, az
első és második Gyurcsánnyal, majd ismét Orbánnal együttműködő milliárdos - nem
tudott mondjuk 2010-ben Orbán Viktorról? Egy ember, aki mögött valódi, mérhető
gazdasági és humanitárius teljesítmény van, miért megy fel biodíszletnek
Cipolla színpadára? És Demján csak az egyik a nagy matrjoska babák közül,
példaként más is szolgálhatott volna. Belőle és más mintázatú további babákból számtalan
kisebb potyog ki, azokból megint továbbiak, újabb kérdések és akadályok elé
állítva bennünket. Hogyan érhet össze néhány döntő kérdésben nagyon különböző
életkorú, más-más világlátású, értékrendű, habitusú ember szándéka? Hogyan
szorítom hátra magamban, és igyekszem másokat is rábeszélni, hogy szorítsák
hátra, nyomják le magukban az érthetően felgerjedő indulatokat, hogy a
kétszerkettő józanságával lehessen a demokrácia tartós garanciáin gondolkodni?
Hogyan lehet egy fáradt, kiégett, sértett, megalázott, átvert, elgyötört, a
politikától a kiskertbe visszazavart társadalommal megértetni, hogy nem az
ólban hízó és kéjesen röfögő Jobbik a megoldás? Vagy ez illúzió? Végletesen
elromlott minden? Nehéz lenne beletörődni.
És ha lesz is türelmünk és erőnk a változtatásra, hogyan
fogunk elszámolni a hidegháborús bűnösökkel? Lesz e jogalap és lesz-e
jogalkalmazó? Mert még egyszer nem művelhetik ezt egy országgal, ebben gyorsan
egyet fogunk érteni. De nem „statuálni” kell, hanem független – ismétlem, független
– bíróságnak kell ítéletet mondani róluk. Ha pedig következmények nélkül maradhat
a ránk lapátolt tömérdek gazemberség - mert a jog nem mindenre csodaszer -,
akkor hordjuk ki magunkban a tanulságokat és ezt meséljük el tablettel játszó
unokáinknak is.
Sziszüfosz üzemmódba kapcsolok és dünnyögöm magamban
Bródy köztársaság-nótájának refrénjét. Csak-csak oszlik majd a köd…
„Lesz még egyszer szép a világ
Lesz még Magyar Köztársaság
Álljunk fel hát érte”
Lesz még Magyar Köztársaság
Álljunk fel hát érte”
Egyszer már, ha rövid időre is, de sikerült.

Az írás megjelent a Galamuscsoport.hu oldalon 2014. november 30-án.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése