Fehér kesztyűben játszott, egy
művésznek vigyáznia kell a hidegben az ujjaira. Kis kék sámlin ült összegörnyedve
a Déli pályaudvarnál a villamosmegállóban. Keringőt adott elő, varázslatos,
érzelmes muzsikát. Beszökött Párizs. Telt, tömött zene volt, hibátlan
ritmusban, egy kitűnő zenész dinamikájával formálta a futamokat, a pianókat is jól lehetett hallani a forgalom zajában.
Már negyedszer, vagy ötödször
játszotta ugyanazt a gyönyörű két sort, apró, de észrevehető variációkkal, nem
tudott elszakadni a motívumtól. Eggyé vált a hangszerével ugyanaz a levegő
működtette a tüdejét és a harmonikát. Nem a baksisért, hanem a zenéért
játszott.
Aztán csoda történt: először csak
kisimultak az arcok, megtalálták egymást a tekintetek, ugye, kedves hölgyem,
ugyanazt hallja, amit én, aztán sorban, korfüggő egymásutánban kirajzolódtak a
félmosolyok is. Ha csak centimétereket is, de a valcer ritmusában kezdtek
mozogni a csípők, parányit mozdultak a vállak is. Aztán finoman, de
félreérthetetlenül jelezve a hatást, helyben megemelkedtek a cipők sarkai,
egyik, majd másik láb, messzebbre néztek a tekintetek. Az élet keringője szólt: a szürke tízmilliónyi árnyalatában egy járdaszigetnyi varázslat. Mindenkinek,
igen, mindenkinek volt egy tánca az életében, egy elfelejthetetlen, mindent
odaadó és mindent elfogadó tánca.
Csikorogva érkezett az 59-es
villamos, az ajtók záródtak. Már csak belül szólt a zene, és elkísért sokáig.
Köszönöm, Harmonikás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése