FONÓDÓ

„Most is azt mondom a külföldi diplomatáknak, hogy ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok". 2011 szeptemberében mondta ezt Orbán Viktor és ezt a bölcs tanácsot azóta nem csak a külvilág fogadta meg, hanem a hazai közéletben is zsinórmértékül szolgál.

Már alig emlékszünk arra, amikor a miniszterelnök felcsúti kocsmastílusban két pofonnal akarta hazazavarni a Jobbikot. Ez már akkor is a „Ki festette zöldre a lovamat?” kezdetű cowboy-vicc erejével hatott, és pontosan tudjuk, nem is gondolta komolyan. A jobbik egyfajta hátországnak kellett Orbánnak, hiszen saját pártjának radikálisai semmiben sem különböztek a jobbik radikálisaitól, és az orbáni politika kulcsmotívuma - „minden és mindenki kell”. Aztán gondos kerti munkával úgyis összenő, ami összetartozik.

A fonódás genezise 2002 ősze, amikor a választási vereség után országszerte 11 300 polgári kör jött létre. Orbán elvárása a polgári körökkel szemben ez volt: „készenlét és mozdulás, ha eljön az idő”. Schmitt Pál akkori jellemzése szerint „a polgári körök selyemháló a nemzet testén”. Ennek a hálónak egyik fontos polgári körében nézett először egymás szemébe Orbán és az akkor még Fideszes Vona. Nem tudjuk, hogy Vona Gábort Orbán személyisége (Orbán hívta meg Vonát), vagy a polgári körök akkori radikalizmusa, a Medgyessy kormánnyal szembeni totális szembenállása vonzotta, de tény, hogy a radikalizmust és egy gyalázatos és zavaros eszmerendszert tovább vitte magával. És egy fontos tudást is: talpasaival mindenütt ott kell lenni, a kocsmákban, a presszókban, az utcán masírozva, és igen, a kapukon belül is.

A két jobboldali párt vezetése ugyan bőségesen „üzent” egymásnak – Vona 2010 márciusában Orbánt és Fideszt megtagadó levelet is írt a miniszterelnöknek. A Jobbik elnöke ebben a levélben a Fideszt hazaárulónak titulálja és a "legaljasabb eszközök" használatát tételezi fel róluk. Vona szerint jogtalanul vádolják a Jobbikot az "emberek megverésével, terrorizmussal és cigánygyilkosságokkal". Levelét Vona akkor azzal fejezi be, hogy "a választás a múlt és a szebb jövő, az önök pártja és a Jobbik között dől majd el".  Ekkor azonban már nem csak a két párt aktivistái és szimpatizánsai között fonódtak kapcsolatok, hanem a Jobbikos vezetők is értették „az idők szavát”. Ugyancsak 2010-ben Staudt Gábor, a Jobbik jogi kabinetjének vezetője és Korondi Mihály, a párt Pest megyei elnöke úgy nyilatkozott, a parlamenti együttműködés nem rajtuk múlik, ők ugyanis mindent konstruktívan támogatni fognak, ami egyezik a programjukkal, és ami szerintük „a nemzet érdekét szolgálja”. Az pedig, hogy mi szolgálja a nemzet érdekét, szép sunyiban, a háttéregyeztetéseken eldől.

Közös mindkét, magát jobboldalinak tartó pártban az egyházakhoz fűződő felszínes és meglehetősen álságos viszonyuk. A kormány(párt) eteti a nagy egyházakat, a katolikustól a Hit Gyülekezetéig bezárólag, azok pedig tudják a dolgukat. Egyetlen gazemberség, hazugság ellen sem emelték föl nyilvánosan a szavukat, egyetlen, az emberséget, szolidaritást, a gyengébbet súlyosan sértő intézkedés, törvény vagy törvénytervezet esetén sem szólaltak meg. Prédikáltak, amit prédikáltak a templomok falain belül, agitáltak a kormánypárt mellett és mozgósítottak a választásokra. Ugyan részt vállaltak a karitászból, ételt osztottak, segélycsomagokat gyűjtöttek, de nyilvánosan jellemzően a derűs közös fényképezések, a szégyenletes szoboravatások, rendőrségi motorszentelések jelzik az együttműködést. Megadják a királynak, ami a királyé.

Kart karba öltve kommunistázik mindkét párt, pedig - ha 2015-ben még értelmezhető ez a stigma és van még élő kommunista Magyarországon Biszku Bélán kívül -, akkor ők leginkább e két párt soraiban találhatók. Minden rosszért a baloldal őstörténetéhez és közelmúltjához köthető események és személyek a felelősök, és közös jobboldali megegyezéssel felmentést kapnak tetteik következményei alól a nácik, fasiszták, a népirtásban és az ország valódi tönkretételében jeleskedő jobboldali politikusok.

Rasszista, zsidógyűlölő írók kapnak helyet a nemzeti tantervekben, és még annyival sem tisztelik meg e két párt jelesei a hazájukat, hogy tisztességes, tényszerű, tudományos értékű történelemtudást kapjon az új nemzedék ideologikus, ál-patetikus, önfelmentő magyarázatok helyett.

Kiderült a tapolcai választáson, hogy a jobbik politikai hátországa a Fidesz szavazókból rekrutálódik. Eddig a Fidesz támaszkodhatott a szélsőjobbra, mára trend megfordulni látszik, Jobbiknál találnak menedéket a kormánypártból kiábrándult szavazók.

Közös ideológiai alapjai vannak a két párt határon túli magyarokkal kapcsolatos politikájának, akár lóháton, akár árpád-sávos zászlót lengetve az „Édes Erdély itt vagyunk/Érted élünk és halunk” attitűd a jellemző, és az is ismert, hogy hasonló logikával kampányoltak a „nagymagyar terepen” az országgyűlési választások előtt. Mindkét párt az oroszok gyűlöletéből a Putyin-barátságra és az orosz  kultúra végtelen tengerének szeretetére váltott. Az erő, az autokrácia, az örök hadban állás állandó motivációja mindkét alakzat gondolkodásmódjának és tetteinek.

Most az aktuális helyzet azt kívánja a Fidesz vezetőktől, hogy „lenácizzák” a Jobbikot, de érdekes módon amíg nem jelentett veszélyt se kétharmadra, se semmilyen állami intézkedésre, egy szavuk se volt. Lázár János mintha kicsit későn ébredt volna, és most nagyvonalúan tekintsünk el a holokauszt 70. évfordulója kapcsán rá szignált feladatoktól. De a mélyben a Jobbikhoz húzódnak a Fideszben csalódottak, a logika: „ezek legalább nem lopnak” és „felvágják az udvaron a fát”. Ne becsüljük le egyik motívumot se!

Ne legyen kétségünk, 2018-ban ha kell, összeállnak – Torgyán és a kisgazdák példájával, később az (ál)keresztény(ál)demokratákkal kötött szövetséggel már lerakta a Fidesz az „elvi politizálás” alapjait -  és akkor már igazából nem kérdés, hogy milyen utat választott Magyarország.

A király és a fővezér nevét se kell újra tanulni, és a jövőre vonatkozó köszönés is olyan magától értetődő lesz, mint az elvtársazás Kádár-korszakban. Orbán tarsolylemezt csatol az oldalára, Vona dekázni tanul. Nem nagy áldozat egy országért.

De akkor már a baloldaltól egy kicsit kevés lesz politikai értékelésnek annyi, hogy „ez most nem jött össze”. Nekik.

Az írás megjelent a Népszabadság 2015. április 22-i számában, a Marabu karikatúrával együtt.