A tiencsini katasztrófáról tudósít az M1 „Ma este” című
műsora. A headline után Gulyás István beszélget a stúdióban Bérteczky József
nyugalmazott tűzoltó ezredessel. Erősen indul a beszélgetés:
„Hát, ami Tiencsinben történt, az valami vérfagyasztó
katasztrófa…” A felkészült riporter úgy gondolhatta, hogy a fagyott vér drámai
ellenpontja a forró tűznek, maga a megállapítás, főleg a látott képsorok után a
reveláció erejével hat. Ezután azt firtatná a műsorvezető, hogy hogyan lehetséges,
hogy a lakott területhez ilyen közel veszélyes vegyi raktár helyezkedik el (mintha
az amúgy rendkívül készséges nyugdíjas úr a Tiencsin - Peking tengely
logisztika szakértője lenne). Több száz, több ezer, több tízezer tonna veszélyes
anyag között lavíroz müezzinünk, mintha ez mindegy lenne. Mindegy is, a mélyen
lenézett célközönség elég, ha azt érzékeli – sok a veszélyes anyag.
Természetesen nem a vendég, csak a volt sarzsija a fontos, láthatóan az M1 arca
- villogni szeretne. A válaszban a volt tűzoltóparancsnok elmondja, hogy „mint
ahogy a hírekből értesültünk ez egy gyorsan fejlődő város” – vagyis a „hogyan
lehetséges” kérdésre nem jöhet szakszerű válasz. Lassan telik a műsoridő,
láthatóan és érezhetően több, a tiencsini apokalipszishez köthető információ - a
távolság és a kölcsönös ismerethiány miatt - nem várható. Ekkor azonban
váratlan fordulattal elérkezünk a beszélgetés egyik csúcspontjához. „Mit érez
egy tűzoltó?” – kérdezi Gulyás. „Ugye Ön volt a budapesti parancsnok, gondolom
rengeteg vonulásban, rengeteg akcióban, rengeteg bevetésben vett részt. Mit
érez egy tűzoltó, amikor ilyen éles helyzetbe kerül, amikor tényleg tombola
tűz, be kell menni, meg kell keresni a tűzfészket és el kell oltani?”
Tágra nyílt szemek, a jobb riportereket látott idős
parancsnok mond valamit az adrenalin szintről, meg az idegrendszer
próbatételéről. Ostoba kérdésre mit lehet válaszolni? (További fontoskodó
változat: „és hogyan éli meg a tűzoltó a tüzet?”)
Mit érez a tűzoltó?
Valami olyasmit, személyiségtípustól, egyéni alkattól, pszichés állapottól és
még sok-sok tényezőtől függően, kedves Gulyás István, amit típusosan
veszélyhelyzetbe kerülő emberek éreznek. Félnek, szoronganak, aztán így-úgy
legyőzik a félelmüket, döntenek, cselekszenek - meggyőződésre vagy a megoldás-keresés
algoritmusaira támaszkodva. Mert ez a normális, leginkább általános érzés és
magatartás. Kivéve persze az unortodox tűzoltót, akiben csak rutin van. De, ha már itt tartunk: mit éreznek a
menekültek, amikor kerítés állja útjukat? Mit éreznek a Quaestor-botrány
reménytelen helyzetbe került károsultjai? Mit éreznek a legelőiktől,
magánnyugdíj pénztári megtakarításaiktól megfosztottak, a szabályos
földpályázataiktól, az elvárt egészségügyi szolgáltatásaiktól,
dohányboltjaiktól, tanulási lehetőségeiktől, a jelenüktől és a jövőjüktől, az
Alkotmányuktól, a szabadságuktól megfosztottak? Hányszor tették fel, az elmúlt
években, Gulyás úr, az Orbán-rendszer által megpörzsölteknek „úgy emberileg,
mint közösségileg” (sic!) ezeket a kérdéseket?
Vissza a stúdióbeszélgetéshez, mert az igazi Mount Everest csak most
következik.
„Parancsnok úr … ööööö….jó az, hogy ha a tűzoltó tudja,
milyen veszélyes helyre megy, megmondja
neki a parancsnok akkor, amikor vonulnak, hogy most egy olyan helyre megyünk,
hogy lehet, hogy óriási robbanás lesz, és nem tudjuk, hogy mikor következik be,
vagy pedig nem jó? Tehát azt mondják, hogy menjünk, tűz van, kezdjük el oltani,
és kiderül, hogy mi lesz útközben…”
2015-öt írunk, ez az „M1 arcának” a kérdése. Láthatóan és
hallhatóan egy média-mentalitás szégyenletes sűrítménye ez a kérdés. Jó az, ha
a néző tudja, mi van a valóságban, vagy pedig csak menjünk, mert tűz van,
kezdjük nap mint nap oltani? Szakmányban legyártott sikertörténetekkel,
montírozással, féligazságok kimondásával, elhallgatással, felnagyítással,
tekintélyekre való hivatkozással, minden szemétségre található párhuzamos
példával, a manipuláció trükkökkel teli Habony-táskájával. Ilyen abszurd kérdés
csak egy torz média eltorzult, szervilis légkörében fogalmazódhat meg. Az ön
főnökei, Gulyás úr, megmondják, hogy hova mennek, merre tartanak a valóságban?
És hallgat rájuk? Mit gondol Gulyás úr,
melyik európai ország köztelevíziójában hangozhatna el ez a kérdés? Mit gondol,
milyen válaszokat kapok, ha mindezt nem is öntől, hanem az olvasóktól, nézőktől
kérdezem?
Hogyan is értené Gulyás műsorvezető, hogy jó tudni a
dolgokról! Hogyan is értené, hogy neki például ez lenne a dolga: szakszerű,
kompetens szakértőkkel, tényszerű tájékoztatást nyújtani. A tűzoltónak a
szakmája, a hivatása fontosabb az Orbán-rezsim kommunikációs trükkjeinél,
szervilis magatartást elváró ukázainál, a „hajtsd végre a parancsot, bármi
áron” típusú mentalitásnál. Lehet, hogy meglepi Gulyás úr, de a tűzoltónak jó,
ha tudja, mi vár rá, milyen veszéllyel kell szembenéznie. És van néhány millió
„tűzoltó” ebben az országban, aki jó, ha tudja, hogy mi vár rá a következő
hónapokban, években. Egészen addig, amíg meg nem találja a tűzfészket, és a
demokrácia fecskendőivel el nem oltja ezt a makacs, kártékony, testet lelket égető
tüzet.
Jelenet Milos Forman "Tűz van, babám!"c. filmjéből |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése