NEM JÓKEDVÜNKBŐL TESSZÜK

„Vincent Vega:… És tudod mi az érdekes Európában?

Jules Winnfield: Mi?

Vincent Vega: A kis különbségek. Ugyanaz a szar van ott is, mint itt, de azért valahogy egy kicsit más.

 (Dialógus részlet Tarantino Ponyvaregény          c. filmjéből)

„A kvóta a morális imperializmusnak a példája, amit Németország erőltet Európára” – mondta Lázár János a legutóbbi kormányinfón. Lázár szereti átvenni a Várkapitány szófordulatait, azokat a fényes bölcsességeket, amelyeket illik mantrázni azt követően, hogy igazgyöngyként gurultak ki a Kapitány száján. Merthogy szép találmány a „morális imperializmus” kifejezés, természetesen személyesen a Kapitány (vagy a táskás haver, de ez mindegy is) verbális innovációja. Azt kellene értenünk alatta, hogy Orbán nagylelkűen nem vitatja el Németországtól azt a jogot, hogy döntsön arról, hogy mindenkit beenged-e vagy mindenkit elutasít a menekült/bevándorló/migráns populációból. A Kapitány gondos koreográfiával üzente meg Merkelnek, hogy Magyarország nem szeretne egy tömeges bevándorlás hatására megváltozni. Magyarország (értsd: Orbán Viktor) elfogadja Németország döntését, de elsősorban azt kéri Németországtól, az ne legyen Magyarországra nézve kötelező. “Ne legyen morális imperializmus” – fogalmazott a végvári kapitány. Mi úgy szeretnék úgy kezelni a migráns válságot (sic!), ahogy mi akarjuk! Mi, akik már megvédtük egyszer Európát a muszlim áradattól, mi történelmi tapasztalatból tudjuk, hogy kell ezt csinálni!

Nos, a moralitástól érthetően menekül a Várkapitány, mint a pokol ügyvezetője a tömjénfüsttől, hát még annak álnok imperialista változatától! Nem lenne most könnyű felidézni olyan momentumot, amikor a Várkapitány menekültekkel kapcsolatos döntéseiben a moralitás akárcsak mákszemnyi szerepet játszott volna. A pengedrótos fogadjisten, a pályaudvaros skanzen kialakítása, a menekültek törvényi és persze tettleges megrendszabályozása, a „tartás körülményei”, a „migránsok terelése” szóhasználat az udvari médiában - nem könnyen illeszthető a reformáció erkölcstanába. Közben ne felejtsük, hogy az új tájhivatali főnök még frakcióvezetőként alázatosan kérte a kormánytól (nyilván, miután a kapitány megmondta, hogy mit kérjen), hogy indítsa el a megélhetési bevándorlásról szóló nemzeti konzultációt, és hozzátette, hogy nincsenek erkölcsi kötelességeink ezekkel az emberekkel szemben. A meghitt keresztény mondatokra hasonló meghittséggel reagált Mária országának egy nyolcada: „Ki velük, nem kérünk belőlük!”. Innen már fáradtság nélkül kijelenthető, hogy „a magyarok úgy döntöttek…” A farkába harapó kígyó, mint kommunikációs trükk, ezúttal is úgy működött, mint a magyar reformok: hibátlanul.

Nehezen fedezhetjük fel a moralitást abban a magatartásban, amelyik egyik oldalról szervilis bokacsattogtatással a bajor miniszterelnök végvári kapitányának nevezi magát, másik oldalról a nemzetállami szuverenitás tizenkilencedik századi lemezét rakja fel a sajtótájékoztatókon.

"Köpönyegét csak a dilettáns forgatja önerejéből; a profik rábízzák a szelekre." – írja a moralitás filozófusa, Ancsel Éva. A Végvári Kapitány, miután látta, hogy szembemenetele Európával biztos kudarc, hat pontjából gyorsan négyet átvett az uniós tervezetekből, és úgy tesz diadalittasan, mintha nem egészen mást mondott volna néhány héttel ezelőtt.  Használt uniós szobapapucsokba igyekezett belebújni, de ez a csoszogás újabb nemzetközi kudarcot hozott a számára. Itthon persze a „táplálékláncon” tartott kormánymédia újabb sikertörténetként prezentálja a brüsszeli szereplést.

Miféle moralitás diktálja azt a kormányzati cselekvéssort, amelyik egyik oldalról teleharsog mindent azzal, hogy Magyarország betartja a schengeni megállapodást és szigorú regisztrációhoz köti a menekültek továbbhaladását, másnap pedig ezrével maga szállítja az osztrák határra - regisztráció nélkül - a menekülteket? Miféle? Hát, elasztikus. Ez a „semmi nem számít” unortodox moralitása. Nem számít, a velünk fizettetett és kudarcot vallott kerítés, a költségvetés újratervezése, nem számít élő erő, nem számít a hisztériakeltés – miközben a történelmi kihívás nagyon is valós. De a kapitány tudja, nem valódi megoldás kell, hanem „nokedli-kommunikáció”, szöveg, amit rágás nélkül lehet nyelni. Napirenden kell maradni, és addig jó, amíg „a káosz a rend”. Pengekerítés a gondolkodásnak, a szolidaritásnak, az erkölcsnek. A menekültáradat generálta „helyzet”, mint színházi paraván, mobilan hasznosítható: nem tudunk most csipcsup egészségügyi, szociális, oktatási kérdésekkel foglalkozni, hiszen most árvíz van, megyünk Sanyival gumicsizmában a gátra! Tóni pedig - mivel ugyebár kétfrontos harcba kényszerültünk – teljes miniszteriális erejével szembeszáll a morális imperializmussal. Ha harc, legyen harc! Elvégre nem jókedvünkből tesszük…

Az írás megjelent a Népszabadság 2015. szeptember 28-i számában