A CSÓK

Némi képzavarral: visszacsókolta magát a pikszisbe a lovagrend átadásával OV balkeze, a Biberach-mosolyú, lézer-tekintetű alabárdos. Ez a csók persze nem csak az odaadás és a szervilis tisztelet jelképe („szolgáljátok Jehovát félelemmel”, és „csókoljátok a fiát, nehogy haragra gyúljon Ő, és kiirtassatok az útról, / Mert könnyen fellángol a haragja”, /Zs 2:11, 12/), hanem – rögzítsük – egy történelmi pillanat is egyben, a Nagy Beismerés Pillanata. Nem hivatkozhat L. J. arra, hogy őrá csak kilőcsölte a feladatot a felcsúti Napkirály, mert a kamerák rögzítették a szívélyes aktus részleteit.

A tényeket tűhegyesen adta közre Vásárhelyi Mária: „Én messzemenően helyeslem, hogy Bayer Zsolt magas állami kitüntetést kapott ettől a kormánytól. Így végre a kormány nyíltan vállalta, amit eddig is tudtunk; hogy értékrendje tökéletesen megegyezik ennek a mocskos szájú, rasszista, antiszemita, szélsőjobboldali publicistának az értékrendjével. Eddig sunyin próbáltak hárítani, amikor kérdőre vonták őket az 5. számú párttagkönyv tulajdonosának rasszista, náci őrjöngései miatt, mostantól nincs kérdés. A magyar kormány egyértelművé tette, hogy egyetért az utcára kiszaladó cigánygyerek elgázolás utáni cserbenhagyásával, Schiff András és más liberálisok nyakig földbe ásásával az orgoványi erdőben, azzal, hogy "a nagyon szőke, nagyon kékszemű nácik péppé verték egy berlini kabaré tulajdonosát", azzal, hogy Ferenc pápa elmebeteg vagy gazember és a sor vég nélkül folytatható. Szeretem, ha tiszta vizet öntünk a pohárba; a két férfiú - Lázár és Bayer - egy csókot váltva szentesítette, hogy összenőtt, ami összetartozik.”

Éljen augusztus 18-a, a Beteljesülés Napja! A vitéz urak természetesen nem egyszerűen a nemzeti ünnepet kenték össze levakarhatatlanul (itt a rasszista, kirekesztő öblögetéssel szemben Szent István Imre herceghez intézett intelmeinek VI. passzusa szokott következni, "Mert az egy nyelvű és egy szokású királyság gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak."), hanem mindent, amihez csak hozzáértek – tárgyban, eszmében. Mocskos kezű, mocskos lelkű „lovagok”, ”királyi együttivók” hedonista mulatozásának vagyunk kényszerű közönsége, még mindig leszedált, bénult állapotban. Kikéred magadnak? Kérd. Amíg az ellenzék jól megérdemelt nyaralását tölti, mi civilként vásári játékpisztollyal blogokban, facebook bejegyzésekben szellemeskedünk, igazságérzetünket néhány „lájk” elégíti ki. Beteljesült a stadionépítő Cipolla akarata: indifferens mezőben rázzuk az öklünket és nagyjából az albán légvédelem hatásfokával átkozzuk a fennállót. Elvagyunk szűkülő/szűkölő baráti körünk nagyszerűségével, szójátékainkat fitogtatjuk (lásd elébb, nem túl erős…), túlhörögjük egymást, oszt jónapot. Jó lesz nekünk erre a kis időre ez a rendetlen diktatúra. Kidobáljuk a postaládából a szélsőjobb nyíltan fasiszta reklámújságját, amelyikben ugyanazt a Napkirályt utálják, mint te. Menekülünk magunk elől, könyvek, az írás fedezékébe bújunk. Csak a múltra nyitunk ablakot, úgy csinálunk, mintha… Gyerekeinktől, unokáktól csipegetjük össze a holnapi felkeléshez szükséges életkedvet. Nem az én dolgom, mondjuk. Rendben. De mi lesz a másokéval? Ülünk a „semmi ágán”, ezredszer is leírjuk ugyanazt a hatalomról, a béna és jóllakott ellenzékről – teljesen fölöslegesen. Tóta W. remek, Megyesi zseniális, Gazsi, nana, még rágcsálnod kell, Széky Jancsi megint svédcsavarral lő gólt, Boróka le-lehajol egy érdekes kavicsért és mire derékmagasságba ér a kő, már tudom, hogy aranyrög, de nehéz eldönteni, hogy felvisíts vagy zuhanj magadba, Farkas Zoli pontos, mint egy Schaffhausen, Tamás Ervin okos, mint a Nap… És akkor? És akkor mi van? Semmi.  Semmi van. Unjuk. Magunkat is unjuk. Felismertük, hogy nem a szándék a fő akadály (lásd még: pokolhoz vezető út...), hanem a képességtelenség. Az ellenpolitika látszólag legaktívabb szereplői rendszeresen a ruhatárban felejtik a moralitás esernyőjét, inkább csikorgó magyarázatokat rángatnak elő a megmagyarázhatatlanra. (Hány példát mondjak?) Sokadszor, újra és újra. Agyaggalamb lövészet a sugárfegyverek korában.

Mindent leírtunk már jól-rosszul, zérus hozadékkal. Nincs rádiód, nincs televíziód, amit annak gondolsz, az vagy már többszörösen átvert, vagy oda van „bekötve”, akikkel/amivel üzletvitelük, és egyre gyakrabban mondandójuk miatt nem fogsz azonosulni. Szupertehetséges írástudó emberek szorultak be zavaros hátterű és filozófiájú kócerájokba, aki meg egyenes gerinccel kiszállt, azt kicentrifugálta a pályáról az összekacsintó elvtelenség.

Természetesen (?) nem Lázár csókja döbbentett rá arra, hogy nincs belátható időn belül fordulatot hozó erő. Szégyelled, hogy a HÁTHA és a VÉLETLEN lett a mankód. De ennek a két szörnyűséges figurának az érintkezése pontos állapotjelző. És utolsó figyelmeztetés. Na, tessék, éppen most valaki Petri Györgyöt posztol:

Eltelt ismét egy kis darab élet,
rebben a percmutató.
Soha semmi se lesz már úgy, ahogyan volt,
hat könyörtelenül a centrifugális erő,
vége barátságnak, szerelemnek, és ó jaj,
vége a dalnak.
Mások jönnek, nem tudjuk, mit mernek, mit akarnak,
megtörténnek a dolgok, s már nem hagynak hidegen.
Minden olyan végtelenül idegen.

Közben a köztársasági elnök – hallom fél füllel a rádióban – elégedetten elpufogtatta az elmúlt 60 év összes közhelyét. Előre hozott tűzijáték, fényes nappal.

Minden nap elszakad a remény néhány árbockötele, recseg-ropog minden ereszték. Az elúszott dinnyehéj volt a hazám?

Persze, persze, szem vagyok a láncban.

Este újabb petárdák, színes arcok gyönyörködnek a 20 perces kábítószer-káprázatban.

A szomszéd néni katéterét - pillanatnyilag - nincs aki kicserélje, Londonban is sok a beteg, érthető.

Augusztus 21-től minden megy tovább, a hazatérő olimpikonok ünneplése alatt a gyűlöletkampány és a maradék ország szétrablása zavartalanul folytatódik.

Csókosok dáridója, lovagrenddel – hab a nagy nemzeti összetartozást demonstrálni hivatott országtortán.

A nagy dáridó, Riegesburg, Lovagterem