MYSTIC DREAMS - HOLOCAUST

Mandur László fotója

Ültünk a Bálint Házban, elsötétült a nézőtér, a várakozás lelassította a másodperceket és megérintett mindenkit a vészkorszak sötétsége. Aztán megszólal Händel Rinaldo című operájának II. felvonásából a híres ária, a "Lascia ch'io pianga" (magyar fordításban „Csordul a könnyem”, valójában Had’ sírjon!) a japán csodaénekes, Yosikhazu Mera előadásában. Ekkorra már kint hagytuk a várost, a jelent, kint hagytuk az eddigi magunkat és átlényegülünk: már nem sürgős semmi, már nem várakozunk, már benne vagyunk egy különleges performace-ban. A sötétben is kivehető, hogy a teremben körbe feketébe burkolóztak a képek: finom jelzés, majd eljön az ideje, amikor láthatjuk őket.
Az ária után újabb zene, Samuel Barber: Adagio for Strings című darabja a Londoni Filharmonikusoktól és lassan méltóságteljesen a vetítővásznon megjelennek Mandur archív fotókból átírt-átfényképezett vörös-vérnarancs képei. 

Elfogult vagyok, a barátomról és - más közös munkáinkban - alkotótársamról nem lehet nem elfogultan írni, de egy cseppet sem zavar ez az elfogultság. Kamerájával bejárta keresztbe-kasul az országot, a világot, tanult a legnagyobbaktól, dolgozott és kiállított, és megérkezett egy nagy művész a Bálint Házba. 

Kincses Károly fotómuzeológus, a kiállítás kurátora azt írta a kiállítás megnyitója kapcsán, hogy "Mandur Lászlónak sikerült találnia valamit, amitől az archív fotók átlényegültek és egytónusú, vörös monokróm képekké alakultak át." …”Ez egy fotóetűd, amelyben egy témát mint egy szonettet vagy egy verset írt körbe a művész" - tette hozzá. "Nem dokumentumkiállításról van szó, hanem arról, hogy egy önálló független fotóművész, aki régebben politikus volt, de hálisten ebből a cipőből kilépett, azt gondolta, hogy a saját művészi eszközeivel hozzá akar tenni ahhoz, hogy az új generációknak - hiszen már három generáció nőtt fel a holokauszt óta - újra és újra meg kelljen tapasztalnia azt, hogy milyen kegyetlen az ember, és hogy milyen hihetetlen bántó dolog a közöny.”

De vissza a kiállítás megnyitóra: ismét Händel, a Xerxes című opera, "Ombra mai fu" (Largo) és ismét a varázslatos Yosikhazu Mera.
A mű végén lassan megnyílik a terem álmennyezete, egyre több fény a teremben és a fejekben. Nem kell magyarázni ezt a szép szimbolikát. Középen ott áll előttünk Mandur, széttárja a karjait és egy széles mozdulattal meghív mindenkit a kiállításra. A képekről – a sötétben – lekerültek a leplek, ott izzanak körülöttünk.
Még a meghívóban azt írja az alkotó: „Képekben élünk. Látott, láttatott, valós és képzelt világok. Vágyak, remények, félelmek, rémképek… Múlt, jelen, jövő. Ezekről álmodunk. Nyomasztó múltból egy szebb jövőt. Ez a kiállítás az álom kezdete.”

Folytasd barátom, folytasd Fotográfus!