Polgár, háború

Másfél év van a választásokig, és a mögöttünk hagyott évek után érthetően óriási a feszültség, a várakozás a társadalomban. A feszültség forrása kimondatlanul is a választások és a hatalomváltás hogyanja. Egyszerűbben: lesz-e 2014-ben Magyarországon békés választás? Demokratikus az biztosan nem lesz, erről gondoskodott Orbán és legszűkebb környezete, a fidesznek kedvező választási körzetek kijelölésével, a közmédia kormányzati szócsővé tételével, a magánpénzek lenyúlásával és közpénzek magáncélokra fordításával, a demokratikus intézmények tollfosztásával, a megalázó regisztrációs kötelezettséggel, és sorolhatnánk a demokráciát nyirbáló intézkedéseket vég nélkül.

Orbán másodjára is csapnivalóan rossz miniszterelnöknek bizonyult, államot, országot nyilvánvalóan nem tud vezetni, és önmagát is becsapja, amikor büszke erre a „szakmájára”. De dörzsölt hatalom-technológus, gátlástalan és cinikus despota, a hitegetés illuzionistája, a nagy emocionális átverések politikus celebe. Ráadásul a rezsim címszereplőinek van mitől tartania: az ámokfutásnak, a történelmi károkozásnak súlyos jogi és morális következményei kell, hogy legyenek! Nem bosszúból, vagy revánsból, nem „budaigyulásan”, hanem a jog és a törvényesség eszközeivel, hogy a kizökkent idő helyretolható legyen!

Ne legyen kétségünk, akik eddig sem riadtak vissza az antidemokratikus eszközöktől, akik felelősei a magyarság megosztásának határokon belül és kívül egyaránt, akik az őszintétlenséget, a csalást, a hamisságot és az aktuális érdekekhez igazodó közhazudozást államvallássá tették, azoktól ezután se várhatunk mást. Kérdezem: büszke férfiként viselkedik-e majd Orbán, elismeri-e majd a bekövetkező vereségét („a haza nem lehet ellenzékben”), gratulál-e majd győztes ellenfelének, vagy minden eszközt megragad majd hatalma és a recsegő-ropogó rezsim életben tartása érdekében? Vajon, aki soha nem tudott államférfiként megnyilvánulni, az tud-e majd hazafiként, amikor arra szükség lesz? Lemond-e korlátlanná hizlalt hatalmáról, terrorelhárítóiról, marionettként mozgatott unortodox szemléletű főügyészéről, főbírójáról, köztársasági elnökéről, vitatható tehetségű, de alattvalóként parírozó minisztereiről, kétes moralitású lihegő apparátusáról, a soha valódi kérdést fel nem tevő, szervilis médiájáról, a hatalom bástyáinak fenntartását finanszírozó, az orbáni redisztribúcióból milliárdossá vált keresztapáiról? Lehet-e okunk a legrosszabbra is felkészülni?

Az árok egyik oldalán sisakig beásva a fenti romlott rezsim, és a félelemtől egykori elveiket, értékeiket kétségbeesetten eldobáló, arcukat vesztett szekértábor tagjai, a másikon a becsapottak és a lényegesen rosszabbul élők egyre türelmetlenebb és indulatosabb milliói. Az elégedetlenségben versengő társadalmi csoportok: pedagógusok, diákok, orvosok, ápolók, köztisztviselők és közalkalmazottak, a sokadszorra átvert bérből és fizetésből élők, a ténylegesen meglopottak, a földosztásból kiszorultak, a milliárdos körbetartozásokkal vergődő vállalkozók, a demokrácia elbukását megelégelők, a tisztességük miatt kirúgottak, a perspektívátlanságot és az intézményes hazudozásból épített légvárakat elutasítók. Mindazok, akiket egymás ellen is igyekezett kijátszani ez a hatalom.

Mi lesz itt? Polgárháború? Ott bujkál régóta sokakban a gondolat, csak még nem mondta ki senki hangosan. „Az nem lehet…” – nyugtatjuk magunkat szokásos módon ösztönös védekezésünkben. Orbánéktól persze bármi kitelik. A jelenlegi hatalomnak semmi sem szent, mindent megtiport és meggyalázott, legyen az a valláserkölcs tanítása, vagy a demokrácia teremtette érték. Vajon melyik az a parancsolat a tízből, amelyet nem sértettek meg, nem hágtak át, nem vettek semmibe? Ne lopj? Hamis tanúságot ne szólj? Se házát, se mezejét ne kívánjad? Ugyan! Közmegegyezés? A döntésben érintettekkel való párbeszéd? Igazságszolgáltatás? Személyiségi jogok? Ugyan és még egyszer, ugyan!

Ma már fontos közhely: ez a szánalmas és szörnyű bagázs de facto megbukott. Demokratikus viszonyok között egy ilyen bukás után kiszámítható lépések következnének. De ez a hamis hatalom éppen a kiszámíthatatlansággal fenyegetett eddig is, miért lenne ez másképp, amikor a továbbéléséről van szó? Sokaktól hallom: egy polgárháború kikényszerítése csak a kétségbeesett hatalomnak lehet érdeke, mert rendkívüli helyzetben rendkívüli lépéseket tehet, rendkívüli állapotot hirdethet, most már az Alaptörvény alapján is.

Egyre gyakrabban idézzük a Bibói gondolatot: „Demokrata az, aki nem fél.”  Nem fél, de ettől még elszorulhat a demokrata gyomra, ha elgondolkodik a kiszámíthatatlanság következményein: az elégedetlenség tüze nem csak tisztít, hanem pusztít is. És nem csak a valóban tűzrevalót, hanem embert, közösséget, javakat, értékeket.

De nincs, nem is lesz polgárháborús veszély, mert a lufi kipukkadt: a legutóbbi diáktüntetésekre láthatóan rémülten, kétségbeesetten, a „nyuszika viccek” pálfordulásával reagált a kormány. Eddig tartott a blöff, a kardcsörtetés, Európa és a világ megleckéztetése. A diákok mintát adtak összefogásból, szellemességből, következetességből, természetes önérzetből. Tinédzserek küldték oda az őket semmibe vevő gőgös hatalmasokat, ahova valók.

De a kérdés továbbra is kérdés: maradt e bennünk elegendő bölcsesség és türelem a harag és az indulat lefékezésére, miközben jottányit sem tágítunk abból az elhatározásból, hogy demokratikus választásokkal eltakarítjuk ezt a kártékony alakulatot? Hogy nem gyűlölettel, hanem a diákoktól kölcsönzött derűvel az ideiglenes szabályok szerint járunk el: regisztrálunk, szavazunk, és kis csuklómozdulattal integetve elbúcsúztatjuk a nemzeti együttműködésre képtelen rendszert és kiagyalóit. Tablóképük az alkotmány asztala, a Kerényi festmények és a többi kacat mellé kerül, jön a kukás kocsi, billentés, szippantás, darálás.

Magyarország – miután leváltotta az elszemtelenedetteket – még évtizedes kármentésre ítélt. Az elvesztett nemzetközi presztízs és a belső bizalom újraépítése ma még megjósolhatatlanul sokáig tartó erőfeszítéseket igényel mindannyiunktól. Az ész trónfosztása után, a lelkek trónfosztása is bekövetkezett és a demokrácia helyreállításáig hosszú és cseppet sem veszélytelen az út. Ha polgárháborúba sodródunk, beláthatatlan időre elbúcsúzhatunk Európától.

„It’s a long way, to Tipperary…”

Werner Horvath (Austria): Niccolo Machiavelli