JÉGBE FAGYOTT ORSZÁG

 

Texture8.com

(Két kötelező olvasmány margójára)

                           

                 Előhangolás, gyász

„A befagyott Sajó jégpáncélja alól bontóbalta, létra és mentőkötél segítségével emelték ki egy 7 éves kislány holttestét a vízből.” – tudósítottak a hírek. A feldolgozhatatlan tragédia képe végérvényesen az emlékezetbe karcolódik. Utolsó fényképén rózsaszín nagy pillangós pulóverben, kis ezüstszínű műanyagkoronával a fején néz a mosolygós Kiara a kamerába.

Nem tudom, hogyan kapcsolja össze az agy a fenti megrendítő képet egy másikkal – egy jégbe fagyott ország képével, de a triggert, a kiváltó okot ismerem: két letaglózó, megdöbbentő írás, két felkavaró és persze vitára inspiráló helyzetjelentés 2017. január elején Magyarországról. Az egyik Bruck András Feltétel nélkül című facebook bejegyzése (2017. január 8.), a másik Radnóti Sándor A csata előtt megfújt takarodó című írása a hvg.hu oldalon (2017.január 9.).

Bruck András – a kor szerintem egyik legpontosabb és legattraktívabb közéleti publicistája/írója - kíméletlen pontossággal rajzolja fel a kormány és ellenzéke képét, és már a cikke elején rögzíti a konklúziót: „Szinte csak napjaink maradtak. Akár a föld felé zuhanó repülőgép, pillanatok alatt becsapódunk 2018-ba – s vele az ország sorsát immár majd végérvényesen megpecsételő választásba. Utána vagy Orbánék tovább maradnak a nyakunkon, és bevégzik nyolc évvel korábban megkezdett bűntény-sorozatukat, vagy… De nincs vagy.”

Aztán az ellenzéket leíró és lesújtó véleményt megfogalmazó képsorozat után Bruck fikcióba kezd, tudatosan, a már megtárgyalt lehetetlennel játszik: „Na és, ha mégis győznének?
A gondolat arra való, hogy szárnyaljon, úgyhogy akkor mi lenne? Bárki is el tudja róluk képzelni, hogy igazságot szolgáltatnának a nemzetnek? Hogy nekiállnának köztulajdonba venni a közpénzből, azaz jogtalanul és erkölcstelenül meggazdagodottak vagyonát? Hogy visszavennék tőlük a földjeiket, szállodáikat, kaszinóikat, éttermeiket, kastélyaikat? A nevükre íratott pénzintézeteket? A rokonoknak, családtagoknak átjátszott, évente százmilliókat, milliárdokat fialó vállalkozásokat, cégeket? Na és azt el tudják róluk képzelni, hogy a beiktatásuk másnapján megszüntetnék a jogrendre és igazságra, egyszóval a demokráciára legveszélyesebb Fidesz-káderek állását, kinevezését?” 

Sorolja Bruck András a kérdéseket tovább, amelyek valójában ítéletek, kinyilatkoztatások, lehetőséget sem kínálnak a válaszra.  A publicisztika természetrajza ilyen: felkavar, megdöbbent, felráz… még a katasztrófa teljes beteljesülése előtt. Ne feledjük, még csak zuhanunk, még történhet bármi a becsapódásig! De a véletlenbe bízni a zuhanó repülőgépen csak az utolsó szalmaszálba való kapaszkodás lelki diszpozícióját jelentheti. Csakhogy nincs utolsó szalmaszál: ellopták azt is, mert minden kellett, és az országhoz a szalmaszál is hozzátartozik. 

Orbitális közhely, most mégis lehet jelentősége: úgy mondják, a remény hal meg utoljára. Nos, Bruck Andrásban – és úgy tűnik sokakban meghalt, és keserű-lemondó racionalitással búcsúztatta.

Radnóti Sándor is - aki Majtényi László köztársasági elnöki jelölésének mélyebb értelméről ír - a „végeredménnyel” kezdi: „A 2018-as parlamenti választásokat a Fidesz nem veszítheti el. Ezt minden politikailag tájékozott magyar ember tudja, de van, aki az ellenkezőjét állítja. Nem veszítheti el, mert a Fidesz népszerűsége töretlen. E népszerűséget a közhangulat gerjesztésének és szondázásának kifinomult technikáival érik el, párban a tájékoztatás lehetőségeinek megszorításával, szűkítésével. E technikákat a maguk vegytiszta cinizmusában semmilyen elv, eszme, értékválasztás nem korlátozza. (…) 

Radnóti Sándor nagyon pontosan, filozófiai, logikai, történelmi képeket felvillantva elemzi azt az ellentmondást, ami abból fakad, hogy a  2018-as választásokat „Orbán nem veszíti, és nem veszítheti el” és „mégis sokan valamilyen okból racionális és aktuális alternatívákat keresnek” egy másik, az ellenzék és/vagy a jelenlegi kormányt elutasítók számára kedvező fordulatra. 

Radnóti visszaadja a befagyott reményt: „A gondolat és a szólás szabadságát arra kellene használni, hogy meghaladjuk a fenti ellentmondást. Az elmúlt években ismételten fölmerült az a javaslat, hogy radikálisan vonjuk le a konzekvenciát az országgyűlés és a választások kiüresítéséből, s vonuljunk ki az egyikből és bojkottáljuk a másikat. Ez rossz javaslat. A kötcsei beszédben megálmodott leválthatatlan kormányzópárt a Horthy-korszakban már megvalósult, de szegényebb lenne a nemzeti emlékezet és önbecsülés, ha ebben az ellenzék számára esélytelen országgyűlésben Bajcsy-Zsilinszky, Schlachta Margit, Rassay Károly, Kéthly Anna, Esztergályos János nem szólalt volna fel. A Kádár-korszak egyetlen politikai ellenzéke, a demokratikus ellenzék fennállásának nagyobbik részében nem politikai alternatívát, hanem szabad, hazugságtól és öncsalástól mentes nyilvánosságot jelentett. Nem tudjuk, mikor és hogyan omlik majd össze a Nemzeti Együttműködés Rendszere. S amíg nem tudjuk, addig nem öncsalással, hanem azzal kellene foglalkozni, hogy az összeszorult politikai térben szószékeket találjunk az engesztelhetetlen kritika minél nagyobb nyilvánosságának megteremtésére.”

Meggyőződésem szerint ezt teszi Bruck András, évek óta, akkor is, ha – nem ok nélkül – elragadta a keserűség.

Amikor kalapot emelek a két nagyszerű ember írása előtt, akkor már csak három (jaj, dehogy három, háromszáz, háromezer) apró kérdés maradt: hogy van-e, lesz-e kihez szólni? Az új „BESZÉLŐ”-k, "repülő egyetemek", a nyilvánosság apadó, de még nem teljesen kiszáradt erei felduzzadhatnak-e annyira, hogy kritikus tömeghez juttassanak el friss gondolatokat? Vajon az írástudók leporolják-e porosodó elektronikus stencilgépeiket? Végül (dehogy végül) kérdés az is, hogy elég hőfokon jelennek-e meg ezek gondolatok ahhoz, hogy feloldja a megdermedt reményt, apátiát, elkeseredést, egy jégbe fagyott országot?

Texture8.com