A TEMETÉS

 "És nem lesz új világ, sem még egy esély, sem jobbik változat.

Az agyakban buján tenyészik a mérges eszme.

Reményünk semmi. Köznép, hóhér, áldozat

Fejest bucskázik a mésztől sistergő verembe."

(Orbán Ottó)

Csöndes, ökumenikus temetés volt, az elhunytat korábban eltávozott testvérei, a Hit és a Szeretet mellé helyezték örök nyugalomra. Nem véletlenül mondják, hogy ő hal meg utoljára, ez így is történt, a mondást igazolta az élet.

A Reményt utolsó útjára meglepően kevesen kísértük el.  Sokan, akik még ismerték a „Lajos, te maradj ki a történelemből” ökölszabályt, arra gondoltak, majd este megnézik a korábbi híradó idejében sugárzott Gyűlöletbeszédben. A közeli rokonok közül a végső búcsúnál fáradtan és kissé kopottasan ott volt az Emberi Méltóság, a Becsület, az Őszinteség, az Önzetlen Segítség, aztán levett kalappal az ikrek, az Érték Őrzés és az Érték Teremtés, de az ismerősök között a Tehetséget, a Teljesítményt, a Munkabírást is felfedezni véltem.

Fiatal volt, mindössze 28 éves, születésnapját, október 23-át már nem érhette meg. Állítólag nem természetes halállal halt meg, hanem meggyilkolták, bizonytalan vagyok abban, hogy az utókor valaha is nevén nevezi a feltételezhető gyilkosokat.  

Az egyik – beszélik - egy testben-lélekben elhájasodott országparancsnok, aki akárcsak a köpenicki kapitány, a demokrácia fürge cipészinasaként kezdte, majd nemzeti-cipőfelsőrész készítővé avanzsált, mára pedig az Adidas focicsukákra nemzetiszínű spiccvasakat kalapáló fősuszter lett. Élete a rombolásban teljesedett ki, szétverte a pártját, mások pártját, az országot, a nemzetet, és nem sikertelenül most Európa varratait tépi fel. Még ellenfelei is két és fél évtizede félájultan értékelik politikai zsenialitását, ami a nyers erő és az agresszió expanziójában, az autonómiák eltiprásában teljesedik ki. Fő műve a félkemény diktatúra visszaállítása és a majdnem teljes médiaplacc propagandagépezetté alakítása. (Mint ismeretes, a szabad szó maradék szigetei – néhány hetilap és közösségi platform kivételével - vagy a szélsőjobb, vagy vallási üzletközpontok tulajdonában a sajtószabadság látszatát fenntartani hivatott álságos képződmények.) Félművelt Cipollaként átvert és félrevezetett barátot és ellenséget. Beláthatatlanul hosszú időre eltérítette Magyarországot Firenzétől, Weimartól, a Globe Színháztól, az isenheimi oltártól és persze Segesvártól is, csakúgy, mint a Harvardtól, Oxfordtól, a Sorbonne-tól. Államvallássá tette a hazudozást, enyvszagú műhelyeiben gyűlölet-szeánszokat szervez, véres baltát cserél harminc ezüstre, cipészinasai az ő engedélyével tömik közpénzből a zsebüket, miközben ő a kedvenc lelátójának díszpáholyába hordatta a fél országot egy gázszerelővel. Olcsó ragasztó-szipózással kábította el az ország lakosságának többségét. Az emberek felújították és továbbfejlesztették a Kádár-rendszerben megtanult stratégiákat: „Ha nem tartozol a maffia-élcsapatba, akkor kussolj, vegyél gyorsan hitelre autót, lakást, és nézd a suszter tévéjében, hogy is kell gyűlölni a szerencsétleneket, hogy kell szeretni egy giccs-Magyarországot! Ha nem tetszik, fogd a cókmókodat, kívül tágasabb!”

A Remény meghalt volna ennyi módszeres vizet nyelető, árammal sokkoló, körmöket letépő kínzás után is, de – terjed a történet - egy Tiszaföldvár-Szeged csillagösvényen közlekedő és a saját árnyékától megrészegült vitéz, még für alle Fälle hátba szúrta. Eltökélte, hogy ő lesz az új Megváltó, és a rendszerspecifikus töketlenség melegágyában az erős akarat, a hangerő, és a meg nem gondolt gondolat a csúcsra – na jó, dombtetőre – repítette. Nem volt nehéz dolga. Mire pártja gyáva, szánalmas alkukban edzett és egymást is kijátszó vezérkara feleszmélt, már élére állt – küldetéses jelszavainak. A bénultan tapsoló Központi Bizottság nagy többséggel küldte a mohácsi csatába. Nem csak beszélni felejtett el a hátországgal, de ma már nem mer hátrafordulni sem, pedig feltűnhetett volna, hogy elfogytak mögötte a lépés-zajok.

A temetésre a Remény életét kioltók egyike sem ment el, érthető, bár különböző okokból. A rossz lelkiismeretű gyászolókon kívül ott volt viszont fekete Gárda-egyenruhában egy jól ismert alakzat, rezzenéstelen arccal masíroztak a sírtól a szebb jövő irányába, a hozott virágot is magukkal vitték.

Szőnyi István: Szentendrei temetés, 1928